A soron következő emlékezéshez nincs mit hozzáfűzni. 1962. Magyar labdarúgó-bajnokság. Egy olyan időben, amikor az internetre látogatók döntő többsége nemcsak, hogy nem élt, hanem még a szüleik is gyerekek lehettek...
Amikor Varga Zoltán még a "kis Varga" volt. Amikor a bányászvárosok, a vasutascsapatok vagy a egyetemi központok csapatai meghatározó szerepet játszottak - hja, a befektetett közpénz... - és a stadionok rendszeresen megteltek.
Amire még érdemes figyelni: akkoriban az újságírók még nem haltak ki, amikor még valóban TUDÓSÍTOTTAK! Pontos fogalmazások, tartalmas vélemények kerültek papírra.
Pedig csak 2 Forint volt egy képes magazin!
Régen volt ilyen szép az ősz,
mint ezen a vasárnapon. A futball ínyencek számára szebbet nem is produkálhat a
természet. S a véletlen játéka folytán két rangadó is jutott e napsütéses
koradélutánra. Persze, hogy jókedvűen foglaltunk helyet a Népstadion lelátóján,
s reménykedve vártuk a hazai legjobbakat.
De kár
Mégis úgy alakult, hogy leginkább a szép időnek örülhettünk — a várt futballcsemege egy kicsit avas lett. Az Ú. Dózsa—MTK-val kezdődött. Lázas fogadások születtek meg a kezdés előtt, s majd felhangzott a bírói füttyszó.
Egy és fél perc telt el, és máris parázs jelenet az MTK kapuja előtt. A védők összefutnak, hárman is a földre kerülnek, de nem látni közöttük lila-fehér mezű játékost. Ők, mintha kívülállók lennének, úgy figyelik a kék-fehér védők pillanatnyi megingását. Azután hadonászó kezek a levegőben, orvost hívnak. Laczkort, a kapust levonszolják a pályáról. Néhány perc múlva már hordágyon fekszik.
S ebben a pillanatban kezdődött el az utóbbi évek legfurcsább labdarúgó-találkozója.
Csatár a kapuban
Kúti húzza magára a kapusmezt. Átalakul, összezavarodik minden. Sem az egyik, sem a másik csapatnál nem lehet felfedezni semmiféle csatarendet. Futnak a labda felé, a Dózsások valamivel nyugodtabban, az MTK játékosok pedig a helyzethez illően — kétségbeesetten.
A Dózsa-csatárok számára világos a feladat: lőni kell minden helyzetből. És lőnek is. Egyelőre rosszul és pontatlanul. Mígnem Bene megunja, s egy sikerült cselsorozata után gólt lő az alkalmi kapusnak.
Kuti, az első cserekapus nagy munkában. De hát hibáztatható egy vérbeli csatár, ha nem tud védeni? Bene belövi a Dózsa első gólját.
Hogy is szokott ez a grundon történni? Egy bekapott gól után lecserélik a kapust. Nos, a Népstadionban is így történt. Kati helyett Bödör állt be.
Ő is kapott hármat. Közelről is, távolról is. És nincs játék, illetve valami furcsa játék folyik a pályán. Talán a focinak az, őse, ha volt egyáltalán ilyen őse a futballnak.
És jön a második számú „cserekapus”. Bödör ekkor még nem sejtette, hogy mire vállalkozik.
S újra bebizonyosodik, hogy a mi csapataink nincsenek felkészítve a váratlan fordulatokra. Csak a sablont ismerik!
Döntetlen is lehetett volna
Bizony csak a sablont. Hiszen a Dózsa, amelyik legalább ötven százalékos helyzeti előnyben volt — sem ismerte fel, hogy miként lehetne futballozni egy kapusnélküli, kétségbeesett, s szervezetlen csapat ellen.
A második félidőben az MTK-nak hat teljesen tiszta (közöttük egy tizenegyes) gólhelyzete volt. Csak a kapkodásnak, s a fejvesztettségnek tudhatjuk be, hogy ezek a helyzetek mind kihasználatlanok maradtak, s egy szoros eredmény helyett 5:0-ás Dózsa-győzelem született.
Kuti mégiscsak jobb csatár, mint kapus. Veszélyesen tör kapura, Káposzta azonban felvágja. 11-es!
Hol a hiba ?
A történtek után egyszerű lenne a magyarázat. Azért nem láthattunk jó rangadót, mert az első percekben megsérült az MTK kapusa. A gyenge játék oka azonban egy kicsit mélyebben keresendő. Próbáljuk kutatni. Talán nem érdektelen egy, válogatott találkozó előtt, s egy viharos labdarúgó-vita közepette.
Hol hát a hiba?
Technikailag rendkívül fogyatékosak még élcsapataink játékosai is. A rossz labdakezelés folytán a legbiztosabb gólhelyzetekben is hibáznák.
Szegényes a taktikai repertoár. Kívülről — a lelátóról — úgy néz ki, hogy az edzők mérkőzés közben kevés tanácsot tudnak adni. Egy-egy megváltozott helyzetben a játékosok saját fejük után rohangálnak, s természetesen nem találják helyüket.
Laczkó, az MTK kiváló csatára kapu felé tör. MTK-támadások sorozata. Az eredmény 5:0 a Dózsa javára.
Továbbra is baj van az erőnléttel. Ma már — néhány forduló lejátszása után — világos, hogy erőnlétileg nincsenek megalapozva a játékosok. S ha erre a bajnoki fordulók előtt nem volt idő és lehetőség, akkor valahogy úgy kellene rendezni, hogy erre is jusson idő csapatainknak.
(És még egy észrevétel: A bajnoki mérkőzéseken meg kellene engedni a kapuscserét. Sérülés folytán könnyen irreálissá válhat a játék.)
Tizen — tizenegy ellen
Tegyük félre egy pillanatra a fenti gondokat, s szóljunk a második rangadóról, a Honvéd—Vasas találkozóról. Ezen a mérkőzésen is csak egy félidőn át volt huszonkét játékos a pályán, hiszen a második félidő elején Marosit, a Honvéd játékosát a játékvezető kiállította.
Itt is mínusz egy... de itt valamivel jobban ment, egy kicsit tervszerűbben, egy kicsit nyugodtabban. A Vasas emberelőnnyel is csak kiegyenlíteni tudott. Sőt! — kis híján vereséget szenvedett. (A csehszlovák játékvezető érthetetlen módon egy alkalommal tizenegyes helyett közvetett szabadrúgást ítélt)
A Vasas-Honvéd mérkőzésen Pál I kapura fejel. A labda elszáll Takács mellett, de nem a hálóba, hanem kapu mellé.
A két rangadó igazi nagy csalódását a Vasas csapata keltette. Meg sem tudta közelíteni a kupa-mérkőzéseken nyújtott teljesítményét.
Miért oly durván?
Ez a mérkőzés sem nyújtott maradandó élményt a szurkolók számára. Néhány szép akciótól eltekintve (pl. Kisuczky egyéni alakítása a gól előtt) nem volt jó játék. Nem egyszer durva belemenéseket is láthattunk.
De hát miért oly durván? Miért veszítik el oly könnyen a fejüket még a legjobb játékosok is? S miért az állandó reklamálás, s a játékvezetői ítélkezés után a dulakodás? Még nyíltszíni pofozkodásnak is tanúi lehetünk.
A távolugrók is megirigyelhetnék. Nógrádi kíméletesen átugorja Szentmihályit, a Vasas kapusát.
Ez új jelenség labdarúgásunkban.
És egyelőre csak ez az új.
Pedig ezt az újítást nélkülözni tudnánk.
Labdarúgó életünkről folyik a vita országszerte. A két rangadó mérkőzés azt bizonyítja, hogy nem ártana e vitát több tartalommal megtölteni.
Körben áll egy „kislányka”. Játszanak a gyerekek, és így örökítette meg a teleobjektív.
Mert nagyon lényeges, hogy mikor játsszák a futballt.
Ám még lényegesebb — hogyan.
S ha majd mindenki elhiszi, hogy e kettő összefügg, akkor talán majd derűsebb rangadó beszámolót lehet írni.
(Lakatos György)
Gólszegénység vidéken
Kilenc vidéki csapatot találunk az idei NB I-ben, érthető hát, ha a legtöbb fordulóban vidéknek jut a mérkőzések zöme. Vasárnap, a kilencedik fordulóban öt vidéki csapat játszott odahaza, s a szurkolóknak bizony nem sok örömük tellett a játékban. Debrecenben, Dorogon és Pécsett még az eredményben sem.
Mik voltak hát a Dorogon, Debrecenben, Pécsett, Salgótarjánban és Győrött lejátszott meccsek jellemzői?
Twist. Mészöly és Kisuczky lejti a legújabb táncot. Hátha még zene is lett volna hozzá…
Dorogon
A fiatal Varga Zoltán ezúttal középcsatárt játszott a dorogiak ellen. Jobb lábbal – a jobbszélső helyéről – kapu elé emeli a labdát. Mögötte mészáros. Ferencváros-Dorog 1:0
A jobboldali magas beadásra a kis Varga felugrik, de úgy összehúzza magát, hogy Ilku ki tudja öklözni a labdát. Jobboldalt Lakat és Mátrai. (Szánthó Barna felvétele)
gyenge iram, alacsony színvonal, lassú, körülményes játék jellemezte a mérkőzést. Talán azért, mert mindkét csapat meglehetősen tartalékosán játszott. A Ferencvárosból Géczi, Kökény és Albert, a Dorogból Tima-Horváth és Karába hiányzott. A fővárosi csapat csatárai az összjátékban jóval kevesebbet hibáztak. Ilku, a dorogiak válogatott kapusa csak egy hibát vétett, s balszerencséje, hogy ebből' született a mérkőzés egyetlen gólja.
Debrecenben
Polyvás (jobbról), a szegedi csatársor nagy „keverője” ezúttal Beck ellenében igyekszik „bűvölni” a labdát. Szegedi EAC - Debreceni VSC 2:0
Az volt a jellemző, hogy a hazai csapat, szinte teljesen hullámvölgybe kerülve, nem megfelelő erőben játszva, tulajdonképpen mar az első félidőben elvesztette a reményt akár az egyik pont megszerzésére. (Pedig ekkor még 0:0-ra állt a meccs.) Nemes nagyszerű játéka és gólképessége jellemezte még a 16000 néző előtt lefolyt mérkőzést.
Pécsett
Dunai nem eléggé határozott ennél az akciónál, így ezután a tatabányai védelem fejjel felszabadít. Tatabányai Bányász – Pécsi Dózsa 1:1 (Motil Emil felv.)
az volt a mérkőzés egyik érdekessége, hogy egyik gól sem akcióból született. Lahos 11-esét Molnár szögletrúgás után fejelt öngóljával egyenlítette a Pécs. Az egész őszi idényben a több száz szögletből mindössze talán öt esetben született gól, s a balszerencsés Molnár Sándor most öngóllal növelte ezek számát.
Salgótarjánban
a főbb jellemzők: 1. a tarjáni fedezetpár (Szojka—Salgó) jó játéka, 2. a vendégcsapat jobb erőnléte, 3. a tarjáni csatársor erőtlen, ötlettelen teljesítménye. No és talán az, hogy a mérkőzés egyetlen gólja az első percben esett. Persze, az első perc ugyanolyannak számít, mint a huszadik, a hetvenedik, vagy a kilencvenedik.
Győrött
Mérsékelt színvonalú mérkőzésen, megérdemelten győzött az ETO a Komlói Bányász ellen. A labda már kapura száll, a beavatkozás elkésik. ETO – Komló 1:0 (Z. Szabó László felv.)
az első félidőben a komlóiak eredményes lestaktikája, szünet után a csatárok sok-sok hibája s a hazaiak nagyobb gólratörése nyomta rá bélyegét a játékra. S jellemző volt még, hogy a kapusok (Barna és Balogh), valamint a középhátvédek (Orbán és Palotás) voltak a mezőny legjobbjai.
A gyakori sérülések
Többet támadott Tarjánban a hazai csapat. Tetnovszki labdáját Szarka nem éri el. Salgótarjáni Bányász – Szombathelyi Haladás 1:0 (Szlivka Gyula felv.)
jellemezték a vidéki meccseket. Tarjánban Gerencsér és Sándor, Dorogon Hegedűs és Lakat, Pécsett Danka sérült meg. Még szerencse, hogy egyikük sérülése sem súlyosabb. Mindenesetre az sem kellemes egy csapat számára, ha valamelyik játékosát percekig kezelik a partvonalon kívül.
A kemény játék
megengedett, helyes, férfias dolog, de ha túl keménnyé, mondjuk így: szabálytalanná válik, már elítélendő. Az öt vidéki mérkőzésen jó néhány olyan dancs csúszott ki, amelyik után bizony figyelmeztetni kellett a játékosokat, (Kettőt pedig kiállítottak.)
Puskás mintha összetett kezekkel könyörögne Portörőnek, hogy „komám, hagyj már elmenni”… A szegedi középhátvédnek azonban, úgy látszik, kőből van a szíve. Hátrább Dezsőfi, Zilahi, Sándor. (Kalmár István felvételei)
Vészes gólszegénység ,
nem új téma labdarúgásunkban. A nyolcadik forduló vidéki meccsei megint csak azt bizonyították: védekező játékkal nem lehet meccset nyerni, legfeljebb — kevés gólt kapni. Ez viszont a közönségnek kevés, amelyik a megváltott jegyéért lelkes, jó játékot és nem utolsósorban gólokat szeretne látni. S erre öt vidéki város mintegy ötvenezer szurkolója összesen csók hét szerény gólocskát láthatott Abból is egy 11-es, egy öngól, egy potyagól.
Mit tehetünk? Várjuk meg a tizedik forduló négy vidéki mérkőzését
