Sporttörténelem

A rendszerváltást követő húsz év alatt rengeteg vita kísérte az éppen aktuális oktatási módszereket, az esetleges politikai irányvonalnak (szó szerint) megfelelő tankönyvek és segédanyagok összeállítását, de egy valami végigkísérte az éveket!

Az iskolai testnevelés totális elhanyagolása, mind a politika, mind pedig a tanárok többségének részéről. Valahogy Magyarországon van egy tévhit a hatalom képviselőiben, az, hogy az egészségnevelés, a testnevelés káros és főleg veszteséges valami. A történelem vagy a matematika - az igen! A sport? Pfuj! Mi az? 

Volt idő, amikor megpróbálták bevezetni a napi tesiórát – nem sikerült… Sőt, napjainkban már az a csoda, ha a tornaóra egyáltalán szerepel az órarendben!

Pedig ma, amikor a fiatalok lassan már az anyagcsere okán sem állnak fel a számítógéptől, amikor villamossal, vonattal utazni snassz, mert mire van az autó? Nem is szólva a gyaloglásról vagy a kerékpározásról… Szóval manapság fokozottan fontos lenne a rendszeres sport, a testmozgás!

Régen létezett a diáksport! Iskolák versenyeztek egymással mindenféle területen, kialakítva ezzel nagyon sok fiatalban az egészséges versenyszemléletet, a küzdeni akarást vagy a győzelmi ingereket. 

És napjainkban, amikor végre az ultramodern globalizált életfilozófia kamatoztatni is tudná mindezt, az említett fiatal éppen géppisztollyal gyilkolja ellenfeleit a képernyő előtt... És ma már a mi időnkben még szerencsejátékként kezelt póker lett a legfontosabb sport… Csak fel ne keljen állni! Ez a lényeg! Ha lemegyünk a különböző műfüves pályákra, az ott talált sportolók 99 százaléka 20-25 évnél idősebb, gyakran 40 felettiek élvezik a focit - de diákokat még véletlenül sem találunk közöttük. 

 Az idősebbek előszeretettel dörmögik bajszuk alatt, hogy a „mi időnkben másképp volt”!

Persze… Egy frászt!

A következőkben egy 25 évvel ezelőtt készült interjúból kiderül, hogy egy dehogy volt máshogy! Ami közös, hogy akkoriban is voltak fiatal politikusok! Igaz a riport főszereplője szorgos munka mellől és nem az egyetem padjaiból érkezett az Országház padsoraiba...

Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze a sporthoz egy szövőgyári asszony parlamenti felszólalásának?

Nos, e két egymástól valóban (nagyon távollevő területet Kapinya Miklósné tolnai képviselő köti össze. A 36 éves, mosolygós arcú, csillogó szemű nőről elhiszem, hogy meg tud győzni mindenkit igazáról, az élet, a munka legbonyolultabb dolgaiban, és kézzelfogható segítséget képes adni. Jól választottak körzetében, és ez a bizalom, amelyet nap, mint nap érez — még nagyobb erőt ad feladatai elvégzéséhez. Lelkesen, átszellemülten beszél, mintha most is az Országgyűlés tavaszi ülésszakán lenne.

„A Magyar Selyemipari Vállalat tolnai szövőgyárában dolgozom. Korábban végigjártam a „szamárlétra” minden fokát, voltam szövőnő is, a gyárat úgy ismerem, mint a tenyeremet. A technikum elvégzése óta technológus vagyok, feladatom a gépek optimális működésének biztosítása, az, hogy csak első osztályú termékek kerüljenek le róluk. A magyar ipar gépparkjának jelenlegi állapota mellett ez kevés, ehhez olyan szakmunkásokra is szükség van, akiknek jó az állóképességük, nagy a teherbírásuk.

Ezzel szemben mi a helyzet? Fáradékonyak, gyengék a mai tizenévesek, nemhogy a gépek mellett képtelenek nyolc órát állni, hanem fizikai munkára is alig alkalmasak. A szakmunkásképzőbe úgyis a legrosszabb tanulók mennek. Ha ehhez még gyenge fizikum is társul — hogyan várhatom el az ipartól, hogy minőséget is produkáljon? Nálunk a textiliparban még mindig folyamatos a gépkihasználás, három műszakban dolgozunk. Csakhogy ezt egyre kevesebben vállalják, inkább beülnek az irodákba, a dolog könnyebbik végét fogják meg.

Tudom, hogy ebben az egész folyamatban nemcsak ők hibásak. Itt, Tolnában a demográfiai hullám tetőzése miatt tornatermeket kellett átalakítani osztálytermekké. A pillanatnyi érdek valóban ezt diktálta, csakhogy a jövő szomorú kilátásaival nem számoltunk, ha ma nem tornásznak, mozognak eleget a gyerekek, akkor később alkalmatlanok lesznek a sorozásnál. De még tovább megyek. Aki nem szokja meg a rendszeres testmozgást, annak gyenge, a betegségekkel szemben kevésbé ellenálló lesz a szervezete, többet jár orvoshoz — s ez egészségügyi, munkaügyi problémákat is okoz. A testnevelés pedig nem kap elég hangsúlyt, hiába tudjuk sokan és egyre többen, milyen fontos lenne a rendszeres mozgás. Tolna megyében 53 iskolának nincs tornaterme, a rendelkezésre álló pénzösszegekből is előbb jut tanteremre, biológiai szertárra, mint egy sportudvarra.

Nemrég olvastam a Társadalmi Szemlében: Ha az iskola csak azokat a károsodásokat akarja jóvátenni, amelyeket maga okoz, akkor naponta kellene tornáztatni a gyerekeket. Milyen igaz! Hét-, nyolcéves kisdiákok elvesznek a sok táska közt, naponta több kilót cipelnek magukkal, károsodik a gerincük, fáj a hátuk. Napi hét-nyolc órát ülnek az iskolapadban, ráadásul vidéken legalább egy-másfél órát utaznak is az iskolába, otthon megint csak tanulnak, nem mozognák, készülnek a másnapi órákra. Ez így nem mehet tovább.

Amikor én gyerek voltam, a körülmények, a sportolási lehetőségek még rosszabbak voltak. És mégis! A mai harmincasok azért mindenhol megállják a helyüket — fizikailag is. Én például versenyszerűen soha nem sportoltam, mégis imádtam mozogni. Volt egy nagyszerű testnevelő tanárom — Bajáni Miklósné —, aki megtanított arra, hogyan lehet megszeretni a tornát, a mozgási, a játékot. Ezt az útravalót nem lehet csak úgy eldobni, útközben elfelejteni. Férjemmel rengeteget kirándulunk, sokat biciklizünk, Gunarasra járunk úszni-evezni —, s mindez olyan szervesen hozzátartozik mindennapi életünkhöz, mint az, hogy eszünk, alszunk, dolgozunk. Nem kerítünk hozzá hangzatos ideológiákat, csak csináljuk.  És ezt hiányolom a fiatalokból: menjenek maguktól sportolni, futni, biciklizni, itt a Duna környékén úszni is mindenhol lehet. Nem kell hozzá csodafelszerelés, a legszükségesebb hozzávalók minden család háztartásában megtalálhatók.

A parlamenti felszólalásommal is arra akartam rámutatni, milyen fontos szerepet tölt, illetve tölthet be életünkben a sportolás, a rendszeres mozgás, hiszen nincs olyan terület, ahol ne volna szükség egészséges, állóképes emberekre. A textilipar jó példa, de nem az egyetlen. Elmondhatnák ugyanezt az építőipariak, a közlekedésiek, vagy a ruhások is. De az is, akit munkája egész nap az íróasztalhoz köt, s a nyolcórás munka után nem tud mit kezdeni zsibbadt tagjaival.

A reményt nem szabad feladni. Minden apró sikernek örülni kell, ami jó irányba mozdítja el ezt a kátyúba ragadt szekeret, amit sportolásnak hívunk. A 14 ezres lélekszámú Tolna nagyközségben a három általános iskolának egyetlen tornaterme sincs, de épül már társadalmi munkában az egyik mellett egy kis csarnok. Tudom, a gondokat nem oldja meg, de ha két, vagy háromszáz gyerek jut így mindennap mozgási-edzési lehetőséghez, már akkor is megéri."

Kapinya Miklósné nemcsak a szavak, a tettek embere is. Közvetlen környezetét már meggyőzte, úgy tartják, mellette szégyen passzívnak lenni. Neki valahogy mindenre jut ideje: dolgozik, tanul, választókörzetének minden ügyes-bajos dolgában otthon van, tagja az Országgyűlés terv- és költségvetési bizottságának (a 21 tagú testületben ő az egyetlen nő!), s ahogy most már ismerem, biztos vagyok abban, hogy a sport, a testkultúra ügyét ide is becsempészi valahogy. Egyik nap a megyeszékhelyen, Szekszárdon intézi Tolna dolgait, máskor a fővárosban képviseli szűkebb pátriáját — a műszakkezdés azonban mindig a gépek mellett találja. Az Országgyűlés nyári ülésszakára is épphogy odaért, előbb — kora reggel — levizsgázott munkásmozgalom-történetből, aztán beült az autóba, és megállás nélkül a Kossuth Lajos térig hajtott.

Hiába — ez nem ismétlés — ő a tettek embere és erőnléttel is jól bírja.

Hollai Andrea

Képes Sport, 1984. július 3.