Idén volt 25 éve, hogy Los Angelesben befejeződött a XXIII nyári olimpia. Az a csonka esemény, melyre – válaszul a 1980-as moszkvai események nyugati bojkottjára – a szocialista tábor, Románia kivételével, nem engedte el versenyzőit. Az 1980-as távolmaradásnak az afganisztáni szovjet bevonulás adta az okot, a négy évvel későbbire pedig a klasszikus bosszú…
A Képes Sport akkori főszerkesztőjének szokásos heti remek jegyzetén keresztül bepillantást nyerhetnek a fiatalok a kor furcsa, fanyarú valóságába.
A HOLYMPICS UTÁN
Mottó: 11-es az, amit a bíró megad. Sőt, a belőle rúgott gól akkor is érvényes, ha az egész publikum háborog.
Véget értek a XXIII. Nyári Olimpiai Játékok, és a sport minden magyar barátja örömmel állapíthatja meg, hogy a versenyeket nem zavarta meg rendkívüli esemény. Mi, bár ezen az olimpián nem voltunk jelen, ezúttal is a sportnak szurkoltunk, a sportolókra figyeltünk, és egyáltalán nem kívántuk, hogy bármiféle, tragédia bekövetkezzék. Mindez magától értetődő mindazok számára, akik valóban értik, vagy pedig legalább megpróbálják megérteni a szocialista országok sportpolitikáját. Mi az olimpiai eszme hívei voltunk, vagyunk és maradunk. Ebben a szellemiben döntött úgy a Magyar Olimpiai Bizottság, miután előzőleg már a Szovjetunióban és más szocialista országokban az ottani nemzeti olimpiai bizottságok hasonló határozatot hoztak, hogy a kialakult körülmények miatt nem nevezi a Los Angeles-i versenyekre a magyar sportolókat.
Tagadhatatlan: azok a szélsőséges, antikommunista szervezetek, amelyek fékentartására az amerikai kormányzat, de még a Los Angeles-i szervező bizottság sem mutatott hajlandóságot, a szocialista országok lemondásával a maguk módján sikert könyvelhették el. Vesztesnek azonban nemcsak azokat a sportolókat minősíthetjük, akik most nem lehettek jelen a négyévenként megismétlődő nagy világversenyen, hanem azokat is, akik megszerezték a hőn óhajtott olimpiai aranyérmet, de legerősebbnek tartott versenytársaikkal nem mérkőzhettek meg. Mi nem vitatjuk: olimpián csak az győzhet, érhet el helyezést, aki indul. Éppen ezért gratulálunk a győzteseknek, helyezetteknek, s nagyon sportszerűnek tartjuk mindazokat, akik nem ülnek babérjaikon, hanem a legkülönbözőbb nagy nemzetközi versenyéken indulva fogadnak el új és új kihívásokat. Már e hét végén, vagyis nyolc nappal az olimpiai játékok befejezése után, éppen Budapesten, az itteni nagy atlétikai versenyen láthatunk néhány ilyen világnagyságot. Tekintsük már ezt a versenyt is annak bizonyítékának, hogy a nemzetközi sportkapcsolatok továbbra sem szakadnak meg, sőt erőfeszítések történnek azok erősítésére.
Innen, a távolból és a távollevők országából nehéz ítéletet alkotni arról, hogy az a küzdelemsorozat, amelyen végül is 140 ország képviseltette magát, miként szolgálta az olimpiai alapeszmét, a jelenlevők közötti béke és barátság erősítését. A magyar sajtó kiküldött munkatársai, beleértve a Képes Sport tudósítóját is, igyekeznek a lehető legjóindulatúbb szemüvegen keresztül nézni a versenyeket. A legidősebb magyar sportújságíró, Lukács László a Népszabadság hasábjain, a Játékok kezdete előtt hitet tett amellett, hogy tárgyilagosan fog hírt adni Los Angelesből, kommentálni az eseményeket. Világszerte nagy tekintélynek örvendő kollégánk tizenegyedszer vesz részt tudósítóként olimpián, s szavait számos külföldi újság közölte, idézte. Hozzátehetjük: a mi nevünkben, az egész magyar sajtó nevében is beszélt. A magyar olvasó, rádióhallgató, televíziónéző meggyőződhetett róla, hogy semmit nem hallgattunk el előtte, nem festettük feketére a fehéret. Sőt, aki külföldi újságokat olvas, az arra a megállapításra juthat, hogy mi jóval kevesebbet foglalkoztunk az árnyoldalaikkal, mint például a nyugatnémet lapok, a svájci vagy francia sajtó. A Spiegel, a nagyon tekintélyes hamburgi hírmagazin hosszú oldalakon, hiteles tényekkel támasztja, alá, miként vált a népek játéka az amerikaiak házi népünnepélyévé. Nemcsak azért, mert ezúttal a 221 aranyérem több mint harmadát az amerikai sportolók nyerték, hanem azért is, mert itt minden az Egyesült Államok nagyságát és felsőbbrendűségét üvöltötte. Spiegel: „Más országok sportolói mellékszereplők az Egyesült Államok sport-sovinizmusának színpadán." A lap szerint az aranyak segítségével Amerika önmagát kívánja bearanyozni.
Ismeretes az a vita, amelyet a különböző országok folytattak, a NOB segítségét kérve, az ABC televíziós társaság közvetítési módszerei ellen. Azok, akik látták a budapesti tornász világbajnokságot, s értenek annyit a sporthoz, hogy tudják, nagyon sokat jelent az otthoni környezet, mégis túlzottnak találhatják az amerikai tornász-sikereket. Ismét a Spiegelben olvasható, hogy amikor a női egyéni összetett versenyek során a román pontozóbíró nem volt hajlandó megadni az amerikai tornásznőknek a hazai és más pontozók által megítélt és a semleges szakemberek által messze a megérdemeltnél magasabbnak tartott pontszámokat, tüntetni kezdtek ellene, s az ellenséges szavalókórus szövegéből nem maradt ki az a világrendszer sem, amelyhez Románia társadalmi berendezkedése alapján tartozik. Az eredményhirdetés idején pedig — legalábbis Anne Simon riporternő szerint — „egész Amerika könnyben úszott".
Sok mindent írtak azok az angol, német és francia nyelvű lapok, amelyeket nálunk természetesen csak nagyon kevesen olvasnak. Bevallom, nem kis fejtörést okozott némely cikk olvasásakor, hogy közreadjuk-e azt itthon, Magyarországon is, vagy sem. Ez esetben talán az olvasóra is tartozik a különben szerkesztőségi gond: a legjobb szándék sem elég sokszor ahhoz, hogy az ember megelégedetten imprimálhassa, vagyis engedélyezze lapja kinyomtatását. Nyugodt lelkiismerettel, azzal az érzéssel, hogy feladata szerint valóban tisztességesen és hitelesen tájékoztatott. Bevallom, olimpiai tudósításaink nyomdába adásakor mindig bennem volt a félelem: vajon nem érzik-e némelyek úgy, egy-egy részletnél, hogy „savanyú a szőlő", a rosszat keressük. Másrészt viszont: vajon van-e jogunk elhallgatni a magyar közvélemény előtt az árnyoldalakat csak azért, mert attól tartunk, felemlegetésüknél az önigazolás vádja érhet bennünket?
Nos, például a Süddeutsche Zeitung tudósítója már a megnyitó után kifejtette véleményét: a Los Angeles-i olimpia olyanra sikeredett, mint általában a Made in USA gyártmányok. „Tökéletes termék — apróbb szépséghibákkal." „Profi munka." „Olyan rendezvény, amely csak a vadnyugati filmek fővárosában elképzelhető." „A pátosz ügyes megszervezésén múlik minden — az már kevésbé fontos, hogy a dolgok hihetőek legyenek."
Kritikusabb amerikaiak, amikor „nem úsztak könnyben", maguk is tettek szarkasztikus megjegyzéseket. A New York Times-nál találták ki a „Holympics" kifejezést, az „olimpia” és „Hollywood” szavak szellemes párosításából. Igaz, nemcsak show volt ezen az olimpián. Volt politika is. Ronald Reagan, miután neki az olimpiai forgatókönyv szerint csak egyetlen mondat jutott, hiába próbálta elérni, hogy ő, a világ minden országánál különb államának feje, többet és mást mondhasson, mint más államfők, akik az előző olimpiái játékokat a hagyományos szavakkal nyitották meg, megtalálta a megoldást, hogy az eseményt a saját választási hadjáratának szolgálatába állítsa. Pohárköszöntőt mondott, tévéinterjút adott, s bár a szocialista országok távol maradtak, nem maradt távol az eseményeket kísérő propagandából az antikommunizmus.
Mindezek a tények éppúgy ennek az olimpiának a valóságához tartoznak, mint azok a remek, csodálatos rekordok, amelyeket például az úszók értek el. Elképzelhető, hogy ezek közül néhány még ebben az esztendőben megdől, hiszen ha a nyári játékoknak vége is van, a nemzetközi sportversenyek sorozatának nincs. Mások viszont hosszabb ideig fennmaradnak, egy-kettő talán egészen a következő olimpiáig, amely 1988-ban esedékes. Sajnos, (már most számolni kell vele, hogy ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem lép fel erélyesen, és nem akadályozza meg a már egy esztendővel ezelőtt „amerikai modellnek" elnevezett, és bizonyos körök által az olimpiai mozgalom jövőjének kikiáltott rendezési módszerek megismétlődését, a részvevők köre isimét csak csonka lehet, a legjobb sportolók közül sokan kénytelenek távol maradni, mert nem indulhatnak egyforma esélyekkel, és nem tűrhetik azoknak a nemzeti színeknek megalázását, amelyekben versenyeznék.
Hiba volna azt gondolni, hogy, mert négyévenként van olimpia, van idő várni az olimpiai mozgalom felett gyülekező felhők eloszlatására. Sürgősen cselekedni kell, mégpedig Coubertin szellemében, de a világ mai realitásainak megfelelően, hogy ismét eredeti fényükben csillogjanak az olimpiai érmek, és az olimpiái mozgalom visszatérjen arra az útra, amelyről — fájdalom — letérítették. Nem túlzás azt állítani, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság december első két napjára Lausanne-ban összehívott rendkívüli kongresszusának nemcsak sporttörténeti, hanem világpolitikai jelentősége is van. Nyugodtak nem lehetünk, de bizakodásra van okunk. Nagy a 'békés sportkapcsolatok tántoríthatatlan híveinek ereje, és a legkülönbözőbb országokban megtalálhatók azok a nagyon tekintélyes és jóakaratú emberek, akik e kettészakadt világban meg akarják őrizni az olimpiai mozgalom eszméjét.
