A rendszerváltást követő húsz év alatt rengeteg vita kísérte az éppen aktuális oktatási módszereket, az esetleges politikai irányvonalnak (szó szerint) megfelelő tankönyvek és segédanyagok összeállítását, de egy valami végigkísérte az éveket!

Az iskolai testnevelés totális elhanyagolása, mind a politika, mind pedig a tanárok többségének részéről. Valahogy Magyarországon van egy tévhit a hatalom képviselőiben, az, hogy az egészségnevelés, a testnevelés káros és főleg veszteséges valami. A történelem vagy a matematika - az igen! A sport? Pfuj! Mi az? 

Volt idő, amikor megpróbálták bevezetni a napi tesiórát – nem sikerült… Sőt, napjainkban már az a csoda, ha a tornaóra egyáltalán szerepel az órarendben!

Pedig ma, amikor a fiatalok lassan már az anyagcsere okán sem állnak fel a számítógéptől, amikor villamossal, vonattal utazni snassz, mert mire van az autó? Nem is szólva a gyaloglásról vagy a kerékpározásról… Szóval manapság fokozottan fontos lenne a rendszeres sport, a testmozgás!

Régen létezett a diáksport! Iskolák versenyeztek egymással mindenféle területen, kialakítva ezzel nagyon sok fiatalban az egészséges versenyszemléletet, a küzdeni akarást vagy a győzelmi ingereket. 

És napjainkban, amikor végre az ultramodern globalizált életfilozófia kamatoztatni is tudná mindezt, az említett fiatal éppen géppisztollyal gyilkolja ellenfeleit a képernyő előtt... És ma már a mi időnkben még szerencsejátékként kezelt póker lett a legfontosabb sport… Csak fel ne keljen állni! Ez a lényeg! Ha lemegyünk a különböző műfüves pályákra, az ott talált sportolók 99 százaléka 20-25 évnél idősebb, gyakran 40 felettiek élvezik a focit - de diákokat még véletlenül sem találunk közöttük. 

 Az idősebbek előszeretettel dörmögik bajszuk alatt, hogy a „mi időnkben másképp volt”!

Persze… Egy frászt!

A következőkben egy 25 évvel ezelőtt készült interjúból kiderül, hogy egy dehogy volt máshogy! Ami közös, hogy akkoriban is voltak fiatal politikusok! Igaz a riport főszereplője szorgos munka mellől és nem az egyetem padjaiból érkezett az Országház padsoraiba...

Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze a sporthoz egy szövőgyári asszony parlamenti felszólalásának?

Nos, e két egymástól valóban (nagyon távollevő területet Kapinya Miklósné tolnai képviselő köti össze. A 36 éves, mosolygós arcú, csillogó szemű nőről elhiszem, hogy meg tud győzni mindenkit igazáról, az élet, a munka legbonyolultabb dolgaiban, és kézzelfogható segítséget képes adni. Jól választottak körzetében, és ez a bizalom, amelyet nap, mint nap érez — még nagyobb erőt ad feladatai elvégzéséhez. Lelkesen, átszellemülten beszél, mintha most is az Országgyűlés tavaszi ülésszakán lenne.

„A Magyar Selyemipari Vállalat tolnai szövőgyárában dolgozom. Korábban végigjártam a „szamárlétra” minden fokát, voltam szövőnő is, a gyárat úgy ismerem, mint a tenyeremet. A technikum elvégzése óta technológus vagyok, feladatom a gépek optimális működésének biztosítása, az, hogy csak első osztályú termékek kerüljenek le róluk. A magyar ipar gépparkjának jelenlegi állapota mellett ez kevés, ehhez olyan szakmunkásokra is szükség van, akiknek jó az állóképességük, nagy a teherbírásuk.

Ezzel szemben mi a helyzet? Fáradékonyak, gyengék a mai tizenévesek, nemhogy a gépek mellett képtelenek nyolc órát állni, hanem fizikai munkára is alig alkalmasak. A szakmunkásképzőbe úgyis a legrosszabb tanulók mennek. Ha ehhez még gyenge fizikum is társul — hogyan várhatom el az ipartól, hogy minőséget is produkáljon? Nálunk a textiliparban még mindig folyamatos a gépkihasználás, három műszakban dolgozunk. Csakhogy ezt egyre kevesebben vállalják, inkább beülnek az irodákba, a dolog könnyebbik végét fogják meg.

Tudom, hogy ebben az egész folyamatban nemcsak ők hibásak. Itt, Tolnában a demográfiai hullám tetőzése miatt tornatermeket kellett átalakítani osztálytermekké. A pillanatnyi érdek valóban ezt diktálta, csakhogy a jövő szomorú kilátásaival nem számoltunk, ha ma nem tornásznak, mozognak eleget a gyerekek, akkor később alkalmatlanok lesznek a sorozásnál. De még tovább megyek. Aki nem szokja meg a rendszeres testmozgást, annak gyenge, a betegségekkel szemben kevésbé ellenálló lesz a szervezete, többet jár orvoshoz — s ez egészségügyi, munkaügyi problémákat is okoz. A testnevelés pedig nem kap elég hangsúlyt, hiába tudjuk sokan és egyre többen, milyen fontos lenne a rendszeres mozgás. Tolna megyében 53 iskolának nincs tornaterme, a rendelkezésre álló pénzösszegekből is előbb jut tanteremre, biológiai szertárra, mint egy sportudvarra.

Nemrég olvastam a Társadalmi Szemlében: Ha az iskola csak azokat a károsodásokat akarja jóvátenni, amelyeket maga okoz, akkor naponta kellene tornáztatni a gyerekeket. Milyen igaz! Hét-, nyolcéves kisdiákok elvesznek a sok táska közt, naponta több kilót cipelnek magukkal, károsodik a gerincük, fáj a hátuk. Napi hét-nyolc órát ülnek az iskolapadban, ráadásul vidéken legalább egy-másfél órát utaznak is az iskolába, otthon megint csak tanulnak, nem mozognák, készülnek a másnapi órákra. Ez így nem mehet tovább.

Amikor én gyerek voltam, a körülmények, a sportolási lehetőségek még rosszabbak voltak. És mégis! A mai harmincasok azért mindenhol megállják a helyüket — fizikailag is. Én például versenyszerűen soha nem sportoltam, mégis imádtam mozogni. Volt egy nagyszerű testnevelő tanárom — Bajáni Miklósné —, aki megtanított arra, hogyan lehet megszeretni a tornát, a mozgási, a játékot. Ezt az útravalót nem lehet csak úgy eldobni, útközben elfelejteni. Férjemmel rengeteget kirándulunk, sokat biciklizünk, Gunarasra járunk úszni-evezni —, s mindez olyan szervesen hozzátartozik mindennapi életünkhöz, mint az, hogy eszünk, alszunk, dolgozunk. Nem kerítünk hozzá hangzatos ideológiákat, csak csináljuk.  És ezt hiányolom a fiatalokból: menjenek maguktól sportolni, futni, biciklizni, itt a Duna környékén úszni is mindenhol lehet. Nem kell hozzá csodafelszerelés, a legszükségesebb hozzávalók minden család háztartásában megtalálhatók.

A parlamenti felszólalásommal is arra akartam rámutatni, milyen fontos szerepet tölt, illetve tölthet be életünkben a sportolás, a rendszeres mozgás, hiszen nincs olyan terület, ahol ne volna szükség egészséges, állóképes emberekre. A textilipar jó példa, de nem az egyetlen. Elmondhatnák ugyanezt az építőipariak, a közlekedésiek, vagy a ruhások is. De az is, akit munkája egész nap az íróasztalhoz köt, s a nyolcórás munka után nem tud mit kezdeni zsibbadt tagjaival.

A reményt nem szabad feladni. Minden apró sikernek örülni kell, ami jó irányba mozdítja el ezt a kátyúba ragadt szekeret, amit sportolásnak hívunk. A 14 ezres lélekszámú Tolna nagyközségben a három általános iskolának egyetlen tornaterme sincs, de épül már társadalmi munkában az egyik mellett egy kis csarnok. Tudom, a gondokat nem oldja meg, de ha két, vagy háromszáz gyerek jut így mindennap mozgási-edzési lehetőséghez, már akkor is megéri."

Kapinya Miklósné nemcsak a szavak, a tettek embere is. Közvetlen környezetét már meggyőzte, úgy tartják, mellette szégyen passzívnak lenni. Neki valahogy mindenre jut ideje: dolgozik, tanul, választókörzetének minden ügyes-bajos dolgában otthon van, tagja az Országgyűlés terv- és költségvetési bizottságának (a 21 tagú testületben ő az egyetlen nő!), s ahogy most már ismerem, biztos vagyok abban, hogy a sport, a testkultúra ügyét ide is becsempészi valahogy. Egyik nap a megyeszékhelyen, Szekszárdon intézi Tolna dolgait, máskor a fővárosban képviseli szűkebb pátriáját — a műszakkezdés azonban mindig a gépek mellett találja. Az Országgyűlés nyári ülésszakára is épphogy odaért, előbb — kora reggel — levizsgázott munkásmozgalom-történetből, aztán beült az autóba, és megállás nélkül a Kossuth Lajos térig hajtott.

Hiába — ez nem ismétlés — ő a tettek embere és erőnléttel is jól bírja.

Hollai Andrea

Képes Sport, 1984. július 3.

Idén volt 25 éve, hogy Los Angelesben befejeződött a XXIII nyári olimpia. Az a csonka esemény, melyre – válaszul a 1980-as moszkvai események nyugati bojkottjára – a szocialista tábor, Románia kivételével, nem engedte el versenyzőit. Az 1980-as távolmaradásnak az afganisztáni szovjet bevonulás adta az okot, a négy évvel későbbire pedig a klasszikus bosszú…

A Képes Sport akkori főszerkesztőjének szokásos heti remek jegyzetén keresztül bepillantást nyerhetnek a fiatalok a kor furcsa, fanyarú valóságába.

A HOLYMPICS UTÁN

Mottó: 11-es az, amit a bíró megad. Sőt, a belőle rúgott gól akkor is érvényes, ha az egész publikum háborog.

Véget értek a XXIII. Nyári Olimpiai Játékok, és a sport minden magyar barátja örömmel állapíthatja meg, hogy a versenyeket nem zavarta meg rendkívüli esemény. Mi, bár ezen az olimpián nem voltunk jelen, ezúttal is a sportnak szurkoltunk, a sportolókra figyeltünk, és egyáltalán nem kívántuk, hogy bármiféle, tragédia bekövetkezzék. Mindez magától értetődő mindazok számára, akik valóban értik, vagy pedig legalább megpróbálják megérteni a szocialista országok sportpolitikáját. Mi az olimpiai eszme hívei voltunk, vagyunk és maradunk. Ebben a szellemiben döntött úgy a Magyar Olimpiai Bizottság, miután előzőleg már a Szovjetunióban és más szocialista országokban az ottani nemzeti olimpiai bizottságok hasonló határozatot hoztak, hogy a kialakult körülmények miatt nem nevezi a Los Angeles-i versenyekre a magyar sportolókat.

Tagadhatatlan: azok a szélsőséges, antikommunista szervezetek, amelyek fékentartására az amerikai kormányzat, de még a Los Angeles-i szervező bizottság sem mutatott hajlandóságot, a szocialista országok lemondásával a maguk módján sikert könyvelhették el. Vesztesnek azonban nemcsak azokat a sportolókat minősíthetjük, akik most nem lehettek jelen a négyévenként megismétlődő nagy világversenyen, hanem azokat is, akik megszerezték a hőn óhajtott olimpiai aranyérmet, de legerősebbnek tartott versenytársaikkal nem mérkőzhettek meg. Mi nem vitatjuk: olimpián csak az győzhet, érhet el helyezést, aki indul. Éppen ezért gratulálunk a győzteseknek, helyezetteknek, s nagyon sportszerűnek tartjuk mindazokat, akik nem ülnek babérjaikon, hanem a legkülönbözőbb nagy nemzetközi versenyéken indulva fogadnak el új és új kihívásokat. Már e hét végén, vagyis nyolc nappal az olimpiai játékok befejezése után, éppen Budapesten, az itteni nagy atlétikai versenyen láthatunk néhány ilyen világnagyságot. Tekintsük már ezt a versenyt is annak bizonyítékának, hogy a nemzetközi sportkapcsolatok továbbra sem szakadnak meg, sőt erőfeszítések történnek azok erősítésére.

Innen, a távolból és a távollevők országából nehéz ítéletet alkotni arról, hogy az a küzdelemsorozat, amelyen végül is 140 ország képviseltette magát, miként szolgálta az olimpiai alapeszmét, a jelenlevők közötti béke és barátság erősítését. A magyar sajtó kiküldött munkatársai, beleértve a Képes Sport tudósítóját is, igyekeznek a lehető legjóindulatúbb szemüvegen keresztül nézni a versenyeket. A legidősebb magyar sportújságíró, Lukács László a Népszabadság hasábjain, a Játékok kezdete előtt hitet tett amellett, hogy tárgyilagosan fog hírt adni Los Angelesből, kommentálni az eseményeket. Világszerte nagy tekintélynek örvendő kollégánk tizenegyedszer vesz részt tudósítóként olimpián, s szavait számos külföldi újság közölte, idézte. Hozzátehetjük: a mi nevünkben, az egész magyar sajtó nevében is beszélt. A magyar olvasó, rádióhallgató, televíziónéző meggyőződhetett róla, hogy semmit nem hallgattunk el előtte, nem festettük feketére a fehéret. Sőt, aki külföldi újságokat olvas, az arra a megállapításra juthat, hogy mi jóval kevesebbet foglalkoztunk az árnyoldalaikkal, mint például a nyugatnémet lapok, a svájci vagy francia sajtó. A Spiegel, a nagyon tekintélyes hamburgi hírmagazin hosszú oldalakon, hiteles tényekkel támasztja, alá, miként vált a népek játéka az amerikaiak házi népünnepélyévé. Nemcsak azért, mert ezúttal a 221 aranyérem több mint harmadát az amerikai sportolók nyerték, hanem azért is, mert itt minden az Egyesült Államok nagyságát és felsőbbrendűségét üvöltötte. Spiegel: „Más országok sportolói mellékszereplők az Egyesült Államok sport-sovinizmusának színpadán." A lap szerint az aranyak segítségével Amerika önmagát kívánja bearanyozni.

Ismeretes az a vita, amelyet a különböző országok folytattak, a NOB segítségét kérve, az ABC televíziós társaság közvetítési módszerei ellen. Azok, akik látták a budapesti tornász világbajnokságot, s értenek annyit a sporthoz, hogy tudják, nagyon sokat jelent az otthoni környezet, mégis túlzottnak találhatják az amerikai tornász-sikereket. Ismét a Spiegelben olvasható, hogy amikor a női egyéni összetett versenyek során a román pontozóbíró nem volt hajlandó megadni az amerikai tornásznőknek a hazai és más pontozók által megítélt és a semleges szakemberek által messze a megérdemeltnél magasabbnak tartott pontszámokat, tüntetni kezdtek ellene, s az ellenséges szavalókórus szövegéből nem maradt ki az a világrendszer sem, amelyhez Románia társadalmi berendezkedése alapján tartozik. Az eredményhirdetés idején pedig — legalábbis Anne Simon riporternő szerint — „egész Amerika könnyben úszott".

Sok mindent írtak azok az angol, német és francia nyelvű lapok, amelyeket nálunk természetesen csak nagyon kevesen olvasnak. Bevallom, nem kis fejtörést okozott némely cikk olvasásakor, hogy közreadjuk-e azt itthon, Magyarországon is, vagy sem. Ez esetben talán az olvasóra is tartozik a különben szerkesztőségi gond: a legjobb szándék sem elég sokszor ahhoz, hogy az ember megelégedetten imprimálhassa, vagyis engedélyezze lapja kinyomtatását. Nyugodt lelkiismerettel, azzal az érzéssel, hogy feladata szerint valóban tisztességesen és hitelesen tájékoztatott. Bevallom, olimpiai tudósításaink nyomdába adásakor mindig bennem volt a félelem: vajon nem érzik-e némelyek úgy, egy-egy részletnél, hogy „savanyú a szőlő", a rosszat keressük. Másrészt viszont: vajon van-e jogunk elhallgatni a magyar közvélemény előtt az árnyoldalakat csak azért, mert attól tartunk, felemlegetésüknél az önigazolás vádja érhet bennünket?

Nos, például a Süddeutsche Zeitung tudósítója már a megnyitó után kifejtette véleményét: a Los Angeles-i olimpia olyanra sikeredett, mint általában a Made in USA gyártmányok. „Tökéletes termék — apróbb szépséghibákkal." „Profi munka." „Olyan rendezvény, amely csak a vadnyugati filmek fővárosában elképzelhető." „A pátosz ügyes megszervezésén múlik minden — az már kevésbé fontos, hogy a dolgok hihetőek legyenek."

Kritikusabb amerikaiak, amikor „nem úsztak könnyben", maguk is tettek szarkasztikus megjegyzéseket. A New York Times-nál találták ki a „Holympics" kifejezést, az „olimpia” és „Hollywood” szavak szellemes párosításából. Igaz, nemcsak show volt ezen az olimpián. Volt politika is. Ronald Reagan, miután neki az olimpiai forgatókönyv szerint csak egyetlen mondat jutott, hiába próbálta elérni, hogy ő, a világ minden országánál különb államának feje, többet és mást mondhasson, mint más államfők, akik az előző olimpiái játékokat a hagyományos szavakkal nyitották meg, megtalálta a megoldást, hogy az eseményt a saját választási hadjáratának szolgálatába állítsa. Pohárköszöntőt mondott, tévéinterjút adott, s bár a szocialista országok távol maradtak, nem maradt távol az eseményeket kísérő propagandából az antikommunizmus.

Mindezek a tények éppúgy ennek az olimpiának a valóságához tartoznak, mint azok a remek, csodálatos rekordok, amelyeket például az úszók értek el. Elképzelhető, hogy ezek közül néhány még ebben az esztendőben megdől, hiszen ha a nyári játékoknak vége is van, a nemzetközi sportversenyek sorozatának nincs. Mások viszont hosszabb ideig fennmaradnak, egy-kettő talán egészen a következő olimpiáig, amely 1988-ban esedékes. Sajnos, (már most számolni kell vele, hogy ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem lép fel erélyesen, és nem akadályozza meg a már egy esztendővel ezelőtt „amerikai modellnek" elnevezett, és bizonyos körök által az olimpiai mozgalom jövőjének kikiáltott rendezési módszerek megismétlődését, a részvevők köre isimét csak csonka lehet, a legjobb sportolók közül sokan kénytelenek távol maradni, mert nem indulhatnak egyforma esélyekkel, és nem tűrhetik azoknak a nemzeti színeknek megalázását, amelyekben versenyeznék.

Hiba volna azt gondolni, hogy, mert négyévenként van olimpia, van idő várni az olimpiai mozgalom felett gyülekező felhők eloszlatására. Sürgősen cselekedni kell, mégpedig Coubertin szellemében, de a világ mai realitásainak megfelelően, hogy ismét eredeti fényükben csillogjanak az olimpiai érmek, és az olimpiái mozgalom visszatérjen arra az útra, amelyről — fájdalom — letérítették. Nem túlzás azt állítani, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság december első két napjára Lausanne-ban összehívott rendkívüli kongresszusának nemcsak sporttörténeti, hanem világpolitikai jelentősége is van. Nyugodtak nem lehetünk, de bizakodásra van okunk. Nagy a 'békés sportkapcsolatok tántoríthatatlan híveinek ereje, és a legkülönbözőbb országokban megtalálhatók azok a nagyon tekintélyes és jóakaratú emberek, akik e kettészakadt világban meg akarják őrizni az olimpiai mozgalom eszméjét.

A soron következő emlékezéshez nincs mit hozzáfűzni. 1962. Magyar labdarúgó-bajnokság. Egy olyan időben, amikor az internetre látogatók döntő többsége nemcsak, hogy nem élt, hanem még a szüleik is gyerekek lehettek...

Amikor Varga Zoltán még a "kis Varga" volt. Amikor a bányászvárosok, a vasutascsapatok vagy a egyetemi központok csapatai meghatározó szerepet játszottak - hja, a befektetett közpénz... - és a stadionok rendszeresen megteltek.

Amire még érdemes figyelni: akkoriban az újságírók még nem haltak ki, amikor még valóban TUDÓSÍTOTTAK! Pontos fogalmazások, tartalmas vélemények kerültek papírra.

Pedig csak 2 Forint volt egy képes magazin!

Régen volt ilyen szép az ősz, mint ezen a vasárnapon. A futball ínyencek számára szebbet nem is produkálhat a természet. S a véletlen játéka folytán két rangadó is jutott e napsütéses koradélutánra. Persze, hogy jókedvűen foglaltunk helyet a Népstadion lelátóján, s reménykedve vártuk a hazai legjobbakat.

De kár

Mégis úgy alakult, hogy leginkább a szép időnek örülhettünk — a várt futballcsemege egy kicsit avas lett. Az Ú. Dózsa—MTK-val kezdődött. Lázas fogadások születtek meg a kezdés előtt, s majd felhangzott a bírói füttyszó.

Egy és fél perc telt el, és máris parázs jelenet az MTK kapuja előtt. A védők összefutnak, hárman is a földre kerülnek, de nem látni közöttük lila-fehér mezű játékost. Ők, mintha kívülállók lennének, úgy figyelik a kék-fehér védők pillanatnyi megingását. Azután hadonászó kezek a levegőben, orvost hívnak. Laczkort, a kapust levonszolják a pályáról. Néhány perc múlva már hordágyon fekszik.

S ebben a pillanatban kezdődött el az utóbbi évek legfurcsább labdarúgó-találkozója.

Csatár a kapuban

Kúti húzza magára a kapusmezt. Átalakul, összezavarodik minden. Sem az egyik, sem a másik csapatnál nem lehet felfedezni semmiféle csatarendet. Futnak a labda felé, a Dózsások valamivel nyugodtabban, az MTK játékosok pedig a helyzethez illően — kétségbeesetten.

A Dózsa-csatárok számára világos a feladat: lőni kell minden helyzetből. És lőnek is. Egyelőre rosszul és pontatlanul. Mígnem Bene megunja, s egy sikerült cselsorozata után gólt lő az alkalmi kapusnak.

Kuti, az első cserekapus nagy munkában. De hát hibáztatható egy vérbeli csatár, ha nem tud védeni? Bene belövi a Dózsa első gólját.

Hogy is szokott ez a grundon történni? Egy bekapott gól után lecserélik a kapust. Nos, a Népstadionban is így történt. Kati helyett Bödör állt be.

Ő is kapott hármat. Közelről is, távolról is. És nincs játék, illetve valami furcsa játék folyik a pályán. Talán a focinak az, őse, ha volt egyáltalán ilyen őse a futballnak.

És jön a második számú „cserekapus”. Bödör ekkor még nem sejtette, hogy mire vállalkozik.

S újra bebizonyosodik, hogy a mi csapataink nincsenek felkészítve a váratlan fordulatokra. Csak a sablont ismerik!

Döntetlen is lehetett volna

Bizony csak a sablont. Hiszen a Dózsa, amelyik legalább ötven százalékos helyzeti előnyben volt — sem ismerte fel, hogy miként lehetne futballozni egy kapusnélküli, kétségbeesett, s szervezetlen csapat ellen.

A második félidőben az MTK-nak hat teljesen tiszta (közöttük egy tizenegyes) gólhelyzete volt. Csak a kapkodásnak, s a fejvesztettségnek tudhatjuk be, hogy ezek a helyzetek mind kihasználatlanok maradtak, s egy szoros eredmény helyett 5:0-ás Dózsa-győzelem született.

Kuti mégiscsak jobb csatár, mint kapus. Veszélyesen tör kapura, Káposzta azonban felvágja. 11-es!

Hol a hiba ?

A történtek után egyszerű lenne a magyarázat. Azért nem láthattunk jó rangadót, mert az első percekben megsérült az MTK kapusa. A gyenge játék oka azonban egy kicsit mélyebben keresendő. Próbáljuk kutatni. Talán nem érdektelen egy, válogatott találkozó előtt, s egy viharos labdarúgó-vita közepette.

Hol hát a hiba?

Technikailag rendkívül fogyatékosak még élcsapataink játékosai is. A rossz labdakezelés folytán a legbiztosabb gólhelyzetekben is hibáznák.

Szegényes a taktikai repertoár. Kívülről — a lelátóról — úgy néz ki, hogy az edzők mérkőzés közben kevés tanácsot tudnak adni. Egy-egy megváltozott helyzetben a játékosok saját fejük után rohangálnak, s természetesen nem találják helyüket.

Laczkó, az MTK kiváló csatára kapu felé tör. MTK-támadások sorozata. Az eredmény 5:0 a Dózsa javára.

Továbbra is baj van az erőnléttel. Ma már — néhány forduló lejátszása után — világos, hogy erőnlétileg nincsenek megalapozva a játékosok. S ha erre a bajnoki fordulók előtt nem volt idő és lehetőség, akkor valahogy úgy kellene rendezni, hogy erre is jusson idő csapatainknak.

(És még egy észrevétel: A bajnoki mérkőzéseken meg kellene engedni a kapuscserét. Sérülés folytán könnyen irreálissá válhat a játék.)

Tizen — tizenegy ellen

Tegyük félre egy pillanatra a fenti gondokat, s szóljunk a második rangadóról, a Honvéd—Vasas találkozóról. Ezen a mérkőzésen is csak egy félidőn át volt huszonkét játékos a pályán, hiszen a második félidő elején Marosit, a Honvéd játékosát a játékvezető kiállította.

Itt is mínusz egy... de itt valamivel jobban ment, egy kicsit tervszerűbben, egy kicsit nyugodtabban. A Vasas emberelőnnyel is csak kiegyenlíteni tudott. Sőt! — kis híján vereséget szenvedett. (A csehszlovák játékvezető érthetetlen módon egy alkalommal tizenegyes helyett közvetett szabadrúgást ítélt)

A Vasas-Honvéd mérkőzésen Pál I kapura fejel. A labda elszáll Takács mellett, de nem a hálóba, hanem kapu mellé.

A két rangadó igazi nagy csalódását a Vasas csapata keltette. Meg sem tudta közelíteni a kupa-mérkőzéseken nyújtott teljesítményét.

Miért oly durván?

Ez a mérkőzés sem nyújtott maradandó élményt a szurkolók számára. Néhány szép akciótól eltekintve (pl. Kisuczky egyéni alakítása a gól előtt) nem volt jó játék. Nem egyszer durva belemenéseket is láthattunk.

De hát miért oly durván? Miért veszítik el oly könnyen a fejüket még a legjobb játékosok is? S miért az állandó reklamálás, s a játékvezetői ítélkezés után a dulakodás? Még nyíltszíni pofozkodásnak is tanúi lehetünk.

A távolugrók is megirigyelhetnék. Nógrádi kíméletesen átugorja Szentmihályit, a Vasas kapusát.

Ez új jelenség labdarúgásunkban.

És egyelőre csak ez az új.

Pedig ezt az újítást nélkülözni tudnánk.

Labdarúgó életünkről folyik a vita országszerte. A két rangadó mérkőzés azt bizonyítja, hogy nem ártana e vitát több tartalommal megtölteni.

 Körben áll egy „kislányka”. Játszanak a gyerekek, és így örökítette meg a teleobjektív.

Mert nagyon lényeges, hogy mikor játsszák a futballt.

Ám még lényegesebb — hogyan.

S ha majd mindenki elhiszi, hogy e kettő összefügg, akkor talán majd derűsebb rangadó beszámolót lehet írni.

(Lakatos György)

Gólszegénység vidéken

Kilenc vidéki csapatot találunk az idei NB I-ben, érthető hát, ha a legtöbb fordulóban vidéknek jut a mérkőzések zöme. Vasárnap, a kilencedik fordulóban öt vidéki csapat játszott odahaza, s a szurkolóknak bizony nem sok örömük tellett a játékban. Debrecenben, Dorogon és Pécsett még az eredményben sem.

Mik voltak hát a Dorogon, Debrecenben, Pécsett, Salgótarjánban és Győrött lejátszott meccsek jellemzői?

Twist. Mészöly és Kisuczky lejti a legújabb táncot. Hátha még zene is lett volna hozzá…

Dorogon

A fiatal Varga Zoltán ezúttal középcsatárt játszott a dorogiak ellen. Jobb lábbal – a jobbszélső helyéről – kapu elé emeli a labdát. Mögötte mészáros. Ferencváros-Dorog 1:0 

A jobboldali magas beadásra a kis Varga felugrik, de úgy összehúzza magát, hogy Ilku ki tudja öklözni a labdát. Jobboldalt Lakat és Mátrai. (Szánthó Barna felvétele)

gyenge iram, alacsony színvonal, lassú, körülményes játék jellemezte a mérkőzést. Talán azért, mert mindkét csapat meglehetősen tartalékosán játszott. A Ferencvárosból Géczi, Kökény és Albert, a Dorogból Tima-Horváth és Karába hiányzott. A fővárosi csapat csatárai az összjátékban jóval kevesebbet hibáztak. Ilku, a dorogiak válogatott kapusa csak egy hibát vétett, s balszerencséje, hogy ebből' született a mérkőzés egyetlen gólja.

Debrecenben

Polyvás (jobbról), a szegedi csatársor nagy „keverője” ezúttal Beck ellenében igyekszik „bűvölni” a labdát. Szegedi EAC - Debreceni VSC 2:0

Az volt a jellemző, hogy a hazai csapat, szinte teljesen hullámvölgybe kerülve, nem megfelelő erőben játszva, tulajdonképpen mar az első félidőben elvesztette a reményt akár az egyik pont megszerzésére. (Pedig ekkor még 0:0-ra állt a meccs.) Nemes nagyszerű játéka és gólképessége jellemezte még a 16000 néző előtt lefolyt mérkőzést.

Pécsett

Dunai nem eléggé határozott ennél az akciónál, így ezután a tatabányai védelem fejjel felszabadít. Tatabányai Bányász – Pécsi Dózsa 1:1 (Motil Emil felv.)

az volt a mérkőzés egyik érdekessége, hogy egyik gól sem akcióból született. Lahos 11-esét Molnár szögletrúgás után fejelt öngóljával egyenlítette a Pécs. Az egész őszi idényben a több száz szögletből mindössze talán öt esetben született gól, s a balszerencsés Molnár Sándor most öngóllal növelte ezek számát.

Salgótarjánban

a főbb jellemzők: 1. a tarjáni fedezetpár (Szojka—Salgó) jó játéka, 2. a vendégcsapat jobb erőnléte, 3. a tarjáni csatársor erőtlen, ötlettelen teljesítménye. No és talán az, hogy a mérkőzés egyetlen gólja az első percben esett. Persze, az első perc ugyanolyannak számít, mint a huszadik, a hetvenedik, vagy a kilencvenedik.

Győrött

Mérsékelt színvonalú mérkőzésen, megérdemelten győzött az ETO a Komlói Bányász ellen. A labda már kapura száll, a beavatkozás elkésik. ETO – Komló 1:0 (Z. Szabó László felv.)

az első félidőben a komlóiak eredményes lestaktikája, szünet után a csatárok sok-sok hibája s a hazaiak nagyobb gólratörése nyomta rá bélyegét a játékra. S jellemző volt még, hogy a kapusok (Barna és Balogh), valamint a középhátvédek (Orbán és Palotás) voltak a mezőny legjobbjai.

A gyakori sérülések

Többet támadott Tarjánban a hazai csapat. Tetnovszki labdáját Szarka nem éri el. Salgótarjáni Bányász – Szombathelyi Haladás 1:0 (Szlivka Gyula felv.)

jellemezték a vidéki meccseket. Tarjánban Gerencsér és Sándor, Dorogon Hegedűs és Lakat, Pécsett Danka sérült meg. Még szerencse, hogy egyikük sérülése sem súlyosabb. Mindenesetre az sem kellemes egy csapat számára, ha valamelyik játékosát percekig kezelik a partvonalon kívül.

A kemény játék

megengedett, helyes, férfias dolog, de ha túl keménnyé, mondjuk így: szabálytalanná válik, már elítélendő. Az öt vidéki mérkőzésen jó néhány olyan dancs csúszott ki, amelyik után bizony figyelmeztetni kellett a játékosokat, (Kettőt pedig kiállítottak.)

Puskás mintha összetett kezekkel könyörögne Portörőnek, hogy „komám, hagyj már elmenni”… A szegedi középhátvédnek azonban, úgy látszik, kőből van a szíve. Hátrább Dezsőfi, Zilahi, Sándor. (Kalmár István felvételei)

Vészes gólszegénység ,

nem új téma labdarúgásunkban. A nyolcadik forduló vidéki meccsei megint csak azt bizonyították: védekező játékkal nem lehet meccset nyerni, legfeljebb — kevés gólt kapni. Ez viszont a közönségnek kevés, amelyik a megváltott jegyéért lelkes, jó játékot és nem utolsósorban gólokat szeretne látni. S erre öt vidéki város mintegy ötvenezer szurkolója összesen csók hét szerény gólocskát láthatott Abból is egy 11-es, egy öngól, egy potyagól.

Mit tehetünk? Várjuk meg a tizedik forduló négy vidéki mérkőzését

Nem szégyellem, egyre ritkábban kapcsolom be a televíziót, szabadnapokon pedig még az internet elé is csak reggel és este verődöm oda. Augusztus 20-án, a Red Bull ünnepünkön már nem is tudom miért, de kapcsolgattam a tévét, talán az ünnepi műsorokat nézegettem, és egészen odáig merészkedtem, hogy az m1 teletextjét is átlapoztam.

Lapozgatok, lapozgatok, egyszer csak döbbenten olvasom: elhunyt Vadászné!

A teletext lassú és kiszámíthatatlan, ezért azonnal ránéztem a Nemzeti Sport Online oldalára, ha valahol, hát ott csak írnak a szomorú valóságról, szóval szorongva kerestem, vajon tényleg AZ a Vadászné távozott közülünk?

De sehol egy kis hír, sehol egy keretes, nézem a kézilabda cikkek gyűjtésénél, az utolsó 6-8 írás nem erről szól… Közben látom, hogy máshol mit írnak, hogy a bejelentés 17 óra táján történt, a MOB részéről. Ezt aztán azonnal átvette mindenki, még a Blikk is…

Szégyen, nem szégyen, de úgy melegében lehordtam az NSO ifjú munkatársait, jogosnak vélt indulatomban még a közismerten Vasas-fan Sinkovicson keresztül is anyáztam egy picit… Mert az még valahogy érthető, hogy egy bulvárkiadóhoz csapódott sportnapilap is átalakul a popularitás irányába, hogy a napi fél tucat Real Madrid és C. Ronaldo kétsorosok elégítik ki az olvasókat, de hogy egy világhírű magyar sportoló elvesztése még egy „kis színest” sem ér meg..?

Egyszer csak mit látok? A Google találati csokorban elrejtőzve ott az NSO írása is… Méghozzá  augusztus 19.-i dátummal, és abban a szomorú esemény ideje még egy nappal korábbi…

Természetesen azonnal visszavontam szidalmaimat és elnézést kértem, amit utólag mégis megbántam, mivel mégiscsak gusztustalan, hogy ez a hír percek alatt eltűnik a sok felesleges bulvárszemét „alatt”!

De akkor a MOB a hunyó!  Miért csak két nappal később? Mondjuk a Vasas SC honlapján is ott a hír, 19-i keltezéssel, de még a MOB-énál is szűkebb terjedelemben. És hát lássuk be, elég kevesen állítják be az angyalföldi klub honlapját kezdőoldalnak a böngészőjükben… Kíváncsi lennék, hogy a Vasas háza táján hogyan foglalkoznak az egykori nagyságaikkal, a korabeli eredményszállítókkal? Gyanítom, hogy sehogy…

Nézzük meg, hogyan is emlékezett meg a MOB egy korábbi olimpikonjáról?

„Ötvenkilenc éves korában elhunyt Vadászné Vanya Mária, a Vasas 250-szeres válogatott kézilabda-játékosa. Tizenhárom éven át meghatározó klasszisa volt az angyalföldi gárdának, 11 bajnoki címhez és 8 kupagyőzelemhez segítette a piros-kékeket. Tagja volt az 1982-ben BEK-győztes csapatnak. Két olimpián Montrealban a bronzérmes, Moszkvában a negyedik helyen végzett csapatban szerepelt, négy világbajnokságon, az 1982-s budapesti VB-én az ezüstérmes csapatban is játszott. 

 Temetéséről később történik intézkedés.”

Jómagam a hetvenes-nyolcvanas években nagyon sok kézilabdameccsen voltam, igaz nem vasas-drukkerként, hanem szimpla angyalföldiként, de a kézilabdát nekem a Vasas női csapata jelentette! Bevallom, Sterbinszkyék, Vadásznéék és a többiek nagyon-nagyon sok esetben szereztek felejthetetlen örömöt számomra!

Úgy éreztem, hogy egyszerű szurkolóként, volt sportolóként, sportszerető emberként illendően kell megemlékeznem nekem is!

Bemutatok egy roppant érdekes cikket a Vasas 1981-es évi nyári műsorfüzetéből! Egy 28 éves kiadványból… Amit vélhetően nagyon-nagyon kevesen ismernek, hiszen a forrás ma már csak néhány fanatikus padlásán található meg…

Történt, hogy a klub 70. születésnapjára megszavaztatták a szurkolóit, szerintük vajon kik a Vasas minden idők legjobb sportolói? Érdemes végignézni a neveken! A magyar sporttörténelem egy különleges, bearanyozott fejezete tárul elénk a neveket olvasván!

Ebben a hihetetlen névsorban Vadászné Vanya Mária számára a 10. hely jutott! Kozma „Pici”, Papp Laci, Németh Imre, Hegedűs Csaba vagy Illovszky Rudi bácsi között!

Ez bizonyítja, hogy a szurkolók szerették és elismerték!  Kár, hogy napjainkban már csak egy négysoros gyászjelentést ér mindaz a rengeteg siker, ami régen a világ legnagyobbjai közé emelte Vadásznét!

Jóval többet érdemelne MOB-tól, a sajtótól vagy a volt klubjától…

A teljes, illusztris lista:

És a "futottak még"...

Kevés olyan területe van az életünknek, mely történéseire gyakorlatilag az egész életünksorán visszaemlékezünk! Nem, nem a családi eseményekre gondoltam, hanem a sport az a terület, ahol minden megélt eseményre, versenyre, mérkőzésre emlékezünk. De vajon meddig tehetjük ezt?

A hazai sportsajtó ma már nem foglalkozik a sportmúlttal, megelégszik a napi hírek és eredmények internetes fordításainak közlésével, az Aranycsapaton és Papp Lacin kívül már a tíz évvel ezelőtti események sem „léteznek”. Csak sajnálni tudom a mai huszonéveseket, akik csakúgy, mint valamikor én is, azzal kezdik a reggelt, hogy belelapoznak a „Népsportba”, illetve ma már inkább csak az internetes kiadásokba, de ma már csak apró hírecskékre, internetes bulvárfordításokra bukkanhatnak.
 

Sajnálom őket, mert szinte semmit sem tudhatnak meg a „nagy összefüggésekből”, pedig a napi eredménynek is volt múltja és lesz jövője is!
 

Volt korszak – amit napjainkban általánosság megvetni, gyűlölni, leköpdösni – amikor ez még nem így volt! Az a kor, mikor a sportlapok még állami felügyelet alatt álltak, amikor még komor pártführerek vezényelték a lépéseket, és amikor még az újságírók ÚJSÁGÍRÓK voltak…
 

Akkor nem történhetett volna meg, hogy egy híres és sikeres csapatról gyakorlatilag egyetlen sor nem jelenik meg vagy húsz éve! Olyan sportolók vannak elhallgatva, akik bőven összemérhetők az aranycsapat sztárjaival! Egy magyar csapat, mely valamiért „tiltott” a hazai sajtóban, pedig pontosan ugyanazt az eredményt érte el, mint az említett aranycsapat. Mégsem lehet hallani róluk, 2008-ban lett volna 70 éve, hogy a párizsi VB-n ezüstérmet szereztek! És még csak egy kis blikkes hírecskére sem futotta…
 

Nosza, lássuk, kikről is van szó?
 

A képes történet magáért beszél! Ha figyelmesen olvassuk, észrevehetjük, hogy szinte ma is leírhatnánk egy-két gondot. Csak halkan jegyzem meg, hogy egykori döntőbeli ellenfelünk kapitányáról ma stadion van elnevezve Milánóban
 

Az alábbi pár fénykép és újságkivágás az azóta megszűnt Országos Testnevelési és Sporthivatal egykor ragyogó és tartalmas lapjában, a Képes Sportban jelent meg 1986. január 21.-én, szerző feltüntetése nélkül.

 

Utolsók lettünk a döntőben

A III. világbajnokságra a harminchét jelentkező és huszonhat tényleges résztvevő közül tizenhat szerezte meg a részvétel jogát, de mégis csak tizenöt csapat vett részt az újra kieséses rendszerben megrendezett franciaországi világbajnokságon. Az egyik, ráadásul esélyes résztvevő, az osztrák csapat nem utazhatott. Nemcsak Ausztria labdarúgó válogatottja, hanem maga Ausztria is megszűnt létezni, három hónappal a vb kezdete előtt, Németország bekebelezte. Hitler parancsára, az Ostmark és a Reich egységét ezzel is bizonyítandó, az egykori osztrák és német válogatottból közös csapatot hoztak létre. A diktátor úgy képzelte, hogy egy világbajnoki győzelemmel sikerül majd bebizonyítani a német faj felsőbbrendűségét. Tévedett. A könnyű ellenfélnek tartott Svájc 1:1-es döntetlennel kikényszerítette az ismétlést, azon pedig 0:2 után 4:2-re legyőzték ellenfeleiket, akik a mérkőzés előtt a németek hitlerista köszöntésével üdvözölték a nézőket a zsúfolásig megtelt Parc des Princes stadionban.
 A magyarok azután a második fordulóban kiverték a svájciakat, miután az első mérkőzésen 6:0-ra legyőzték Holland-Indiát. A döntőbe jutásért Magyarország csapata Svédország ellen mérkőzött. Az eredmény 5:1 volt. A sportlap hatalmas címben ünnepelt.

 A magyar csapat így állt fel: Szabó (Hungária) —Polgár (Ferencváros), Bíró (Hungária) — Szalay (Újpest), Szűcs (Újpest), Lázár (Ferencváros) — Sas (Hungária), Vincze (Újpest), Sárosi dr. (Ferencváros), Zsengellér (Újpest), Titkos (Hungária). A svédek elleni győztes csapaton három helyen változtatott Dietz Károly szövetségi kapitány. Korányit és Toldit kihagyta, és erre Turay lábfájásra hivatkozva lemondta a mérkőzést. Így került Szűcs, Polgár és Vincié a csapatba. A magyar együttes jól kezdett.
 

Íme, itt Titkos és Zsengellér elől csak nagy üggyel-bajjal üti el a labdát Olivieri.


 

És jött a döntő. Két névtől, két középcsatár hírétől harsogott a világsajtó. Az egyiket úgy hívták, hogy Silvio Piola, a másikat úgy, hogy Sárosi György. A népszerű Gyurka az olaszok kapitányával, Meazzával fogott kezet a mérkőzés előtt. Mellette még Ferrari játszott az 1934-es világbajnok csapatból.

Rava és Főni, a két hátvéd biztosan rombolt.
 
 

A félidőben 3:1-re vezettek az olaszok, miután először Colaussi talált a hálóba, ezt Titkos még ki tudta egyenlíteni, de aztán Piola-, majd egy újabb Colaussi-gól révén elhúztak a világbajnoki cím védői. Sárosi 3:2-re csökkentetté- az olaszok előnyét, s ezzel ismét reményeket ébresztett.

Egy újabb Piola-gól után azonban már nem lehetett kétséges, hogy az olaszok másodszor is elnyerték a Rimet kupát, a nagy hőségben boldogan ölelkezhettek össze a mérkőzés végén. A kupát Albert Lebrun francia elnök adta át Meazzának.

A Nemzeti Sport, az akkori sportújság igyekezett elmagyarázni, hogy a vereség ellenére „hálátlanság és rosszindulat volna most sárbarántani a világbajnoki második hely harcosait". Az egyik tudósításból - szerzője Feleki László volt - kitűnt, hogy a csapat fél a hazaérkezéstől. Sas Ferenc megjegyzése: „Igazuk van! Utolsók lettünk a döntőben."
 
 

Keleti pályaudvaron szervezett ünnepélyes fogadtatás botrányba fulladt.
Dietz - egyébként valamikor ő volt Budapest főkapitánya - rendőri kísérettel tudott csak hazamenni. A pályaudvar előtt összegyűlt tömeg ütemes „Mondjon le! Mondjon le!" - kiáltásokkal tüntetett ellene. Nos, Dietz nem mondott le, de távozott. Feladta, miután azzal vádolták, hogy a győztes csapat megváltoztatásában, az összeállításban rejlett a döntőbeni vereség oka.
 

Távozását sajátságos fogalmazással jelentették be...
 

Az újabb világbajnokságra a szokásos négy év helyett tizenkettőt kellett várni, a magyar csapat következő részvétele alkalmával 1954-ben ugyancsak az első helyért vívott döntőben bukott el. 

Fogalmam sincs, hogy ki hogy van a misztikumokkal, mennyire hisz a váratlan, természetfeletti, esetleg sorsszerű dolgokban, de amikor lapozgattam a Képes Sport 1986. január 21.-i számát, és rábukkantam egy egész oldalas megemlékezésre, megborzongtam!
 

Nézzék csak!
 

Sebes Gusztáv született Scharenpeck Gusztáv, (Budapest, 1906. január 22. – Budapest, 1986. január 30.) labdarúgó, edző, az Aranycsapat szövetségi kapitánya.
A sor a wikipédiából származik, és a dátumokra kell koncentrálni!
 

Született: január 22.
A Képes Sport január 21.-én tiszteleg előtte 80 éves születésnapja alkalmából!
Elhunyt: január 30.
 

Spiritiszták, szelleműzők biztos meg tudnák magyarázni, hogy a három dátum ilyen abszurd együttállására mi lehet a magyarázat… Guszti bácsi egy hetet kapott a sorstól, hogy kicsit élvezze a 80 év munkájáért, eredményeiért járó elismeréseket...
 
De lássuk a korabeli emlékezés képeit:

Ferencváros-Hungária mérkőzés 1930-ban. Sebes Gusztáv (balról) tisztáz a kék-fehér kapu előtt.

Silvio Piola és Sebes Gusztáv a Lazio-Hungaria mérkőzés előtt.

A szakszervezeti sportközpont vezetőjeként 1947-ben előadást tart.

A válogatott, a híres aranycsapat kispadján Mándi Gyula szövetségi edző (balról) és Kreisz László főorvos (jobbról) társaságában.

A Népstadion építkezésénél is segédkezett.

Kedvenc "fiaival" az aranycsapat játékosaival.

Mező Ferenc dr., a NOB magyar tagja, Avery Brundage, a NOB elnöke és Sebes Gusztáv, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke Budapesten.

Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke átadja a Vörös Zászló érdemrendet
 

A hazai szurkolók legnagyobb örömére tovább menetel a Debrecen a BL-ben! Ritkán tapasztalható jó érzés, amikor ennyire a lecsillapodnak a szurkolói ellentétek és közösen reménykedünk, hogy végre ismét átlépje egy magyar csapat a kincstár küszöbét!
 

Egyszer már, réges-régen sikerült ez egy csapatunknak. A Ferencváros 14 éve megtette ezt a hatalmas lépést, játszhatott a BL csoportkörében, és mai szemmel nézve nem is vallott szégyent. Hogy aztán egyedüliként a világon egy gusztustalan „ütésváltást” követően rohamos zuhanórepülésbe kezdjen a klub, mely végén a jogtalan kizárás és a nem túl rózsás NBII-es szereplés várta a csapatot és szurkolóit…
 

De most inkább koncentráljunk a Debrecenre, mert sajnos a hazai csapatoknak nem csak mostanában nincs nagy szerepük a nemzetközi kupákban, hanem évtizedekkel korábban sem halmoztak el bennünket érmekkel klubjaink!
 

A Vasas 1981 nyári műsorfüzetében bukkantam az alábbi érdekes és tanulságos összeállításra. A magyar csapatok kupaszereplését foglalja össze, megbocsájtható módon piros-kék szemüvegen keresztül. Ha alaposabban megvizsgáljuk a statisztikákat, kiderül, számunkra akkoriban sem volt kolbászból az UEFA-kerítése…
 

Figyelem! 28 éves összeállítás, nem tartalmazza a Videoton UEFA és a Fradi BL sikereit.
 

A Párizsban megrendezett Real Madrid — Liverpool, Bajnokcsapatok Európa Kupa döntővel végetért az 1980—81. évi nemzetközi labdarúgó kupaidény. Két újabb győztessel (Dinamó Tbiliszi és Ipswich Town) gyarapodott az irigyelt kupagyőztesek tábora. Szóval vége a több hónapos versenynek, s most már mindenki előre tekint. Az érdeklődés középpontjába a szeptemberben induló új idény küzdelmei kerültek.

 Az 1955-ben MNK győztes csapat. Állnak: Sárosi, lllovszky, Kontha, Hermmann Béla szakosztályvezető, Bundzsák, Csordás, Bodzsár, Teleki. Guggolnak: Kamarás, Szilágyi I., Raduly, Berendi. (Vasas-Bp. Honvéd 3-2)

A Vasast is közelebbről érinti Európa legjobb klubcsapatainak 1981-82. évi versengése, miután történetében 11. alkalommal biztosította részvételét a rangos mezőnyben.
 

13 MAGYAR KLUB 119 ELLEN
 

Eddig 13 magyar csapat kapott szerepet a különböző kupákban. Mind a három versengési formában (bajnokok, kupagyőztesek kupája, illetve UEFA Kupa) csak 6 magyar klub vett részt, éspedig a Vasason kívül az MTK, a Bp. Honvéd, a Ferencváros, az Ú. Dózsa és a Rába ETO. Ez a 6. együttes vívta a legtöbb mérkőzést a magyar kupacsapatok összesen 372 fellépéséből.
 

Bajnoki tabellaszerűen a „vezető hatos" összesített kupamérlege:

 Indult még: Diósgyőr (12 mérkőzés 14 pont), Videoton (8—8), Haladás (4—4), Pécs (6—4), Komló (2—2), Csepel (2—1) és Salgótarján (2—1).
A 13 magyar klub mérlege:
372 mérkőzés, 174 győzelem, 59 döntetlen, 139 vereség, 751 adott és 536 kapott gól, 407 pont.

  119 ellenfél 29 országból került ki. Legtöbbször angol csapatok voltak az ellenfelek, így Leeds United, Liverpool, Manchester City, Sunderland, Birgmingham City, Everton, Newcastle United, Manchester United és Wolverhampton Wanderers. Ellenük a magyar klubok 35 esetben próbálkoztak, a mérleg erősen negatív: 8 győzelem, 7 döntetlen és 20 vereség.

69 ELSŐ HELY 40 CSAPATNAK
 

A 372 mérkőzésből elért 174 győzelem már árulkodik arról, hogy a kupák magyar képviselői nem játszottak meghatározó szerepet a milliók érdeklődésétől kísért versenyben. Mindössze a Ferencvárosnak sikerült egyszer elnyerni a VVK-t (az UEFA Kupa elődjét), KEK-döntőt vívott a Ferencváros és az MTK, UEFA Kupadöntőben játszott az Ú. Dózsa.
 

Az 1957-ben Középeurópai Kupát nyert csapat. Állnak: Szilágyi II., Teleki, Szilágyi I., Kárpáti, Berendi. Guggolnak: Sárosi, Bundzsák, Lenkei, Kovalik. Elöl: Kontha és Raduly

A Vasas bemutatkozása évében jutott legmesszebbre. Az 1957—58. évi sorozatban a CDNA, a Young Boys és az Ajax kiverése után a Real Madrid ellen a döntőbejutásért küzdhetett, de a madridi 0-4 után, bármilyen jól is játszottak a Népstadionban és 2-0-ra győztek, nem sikerült fordítani. Máig is tart a kesergő: ha a francia bíró az elején megadja Bundzsák teljesen szabályos gólját, ha bemennek a helyzetek... Sajnos nem adta meg, illetve nem mentek be, pedig az akkori Vasas képes lett volna akár a BEK megnyerésére is!

Minden lényeges a Népstadion eredményjelző tábláján. „Középeurópai Kupa döntő. Bp. Vasas-Rapid Bécs 9-2. Góllövő: Csordás, Csordás, Riegler, Raduly, Szilágyi, Szilágyi, Szilágyi, Szilágyi, Raduly, Riegler, Teleki"

A kupagyőztesek dicső listájára eddig 13 ország 40 csapatának a neve került. Anglia 11 csapatával 17 első helyet hódított el, Spanyolország 5 képviselője 15 győzelmet szállított, Olaszország — ugyancsak 5 klubbal — kilenc alkalommal diadalmaskodott.
A kupák eddigi legsikeresebb csapata, a Vasasnak már két kiesést jelentett Real Madrid: hatszor lett a Bajnokok Európa Kupájának védője.

Két pillanat az 1975-ös UEFA Kupa mérkőzésről. Vasas-Barcelona 0-1. Góllövő: Fortes

A kupagyőztesek irigyelt listája:
 

BEK (11 csapat):
Real Madrid 6, Ajax 3, Bayern München 3, Liverpool 3, Nottingham 2, Benfica 2, Internazionale 2, Milan 2, Celtic 1 és Feyenoord 1.
 

KEK (18 csapat):
Anderlecht 2, Milan 2, Hamburger SV, Borussia Dort-mund, Atletico Madrid, Barcelona, Valencia, Chelsea, Manchester City, Tottenham, West Ham United, Sporting Lisszabon, Fiorentina, Glasgow Rangers, Magdeburg, Dinamó Kijev, Dinamó Tbiliszi és Szlovan Bratiszlava 1—1.

UEFA Kupa (17 csapat):
Barcelona 3, B. Mönchengladbach, Valencia, Liverpool, Leeds United 2—2, Eintracht Frankfurt, Zaragoza, Arsenal, Newcastle United, Tottenham, Ipswich Town, Roma, Juventus, Dinamo Zágráb, Anderlecht és Ferencváros 1—1.
 

Hej, ha közéjük kerülne az 1981—82. évi kupaidény végére a Vasas neve...
 

A megnyitóval szerdán este megkezdődött a kecskeméti Széktói Stadionban a kettesfogathajtók 13. világbajnoksága, amelyre 21 ország 71 versenyzője - köztük kilenc korábbi világelső – nevezett, jelentette az MTI. Fintha Gábor szövetségi kapitány a megnyitó előtt kijelölte a háromfős hazai csapatot, amelyben az egyéniben címvédő Lázár Vilmos mellett testvére, Lázár Zoltán, továbbá Selyben Zsolt kapott helyet.
 

De vajon tudta valaki, hogy pár nap eltéréssel 1978. augusztus 24-én rajtolt Kecskeméten a IV. fogathajtó-világbajnokság? Ugye nem? Pedig 31 éve szinte pontosan ugyanezekben a napokban Fintha Gábor jelenlegi szövetségi kapitány is hajtott.
 

Lássuk a beharangozót a Képes Sport 1978. augusztus 22-i számából! A szerző Faludi Gábor volt.

 

Augusztus 24-én reggel 6 órakor a bábolnai harsonások zenés ébresztőt fújnak Kecskemét főterén, s ezzel megkezdődnek a IV. fogathajtó-világbajnokság küzdelmei.
Tizenhárom ország negyven fogatát várják a rajthoz a rendezők, s a fogatok három napon keresztül küzdenek az érmekért, a helyezésekért.
A Kecskemétre látogatók, a szurkolók és a szakemberek nagyon bizakodnak abban, hogy a mostani világbajnokságon folytatódik majd az a szép sikersorozat, amelyet fogathajtóink az 1971 óta rendszeresített világ- és Európa-bajnokságokon elértek. Mert fussunk csak végig a győzelmi listán (a páros években világ-, a páratlan években Európa-bajnokságot rendeznek):
 

 

1971: Abonyi (magyar) - Magyarország
1972: Dubey (svájci) - Nagy-Britannia
1973: Dubey - Svájc
1974: Fülöp (magyar) - Nagy-Britannia
1975: Abonyi - Magyarország
1976: Abonyi - Magyarország
1977: Bárdos (magyar) – Magyarország
 

Mint a fenti listából is kiderül, az eddig megszerezhető 14 aranyéremből 9 került magyar tulajdonba.
S milyenek az esélyek most, 1978-ban?
Az idei nemzetközi versenyek eredményei, tehát a papírforma alapján, négy nemzet csaknem egyenlő eséllyel pályázhat a csapatbajnoki aranyéremre. A védő magyarok legnagyobb ellenfelei a lengyelek, a hollandok, s az NSZK-beliek lehetnek, bár a tapasztalt, s igen szép fogatokat kiállító svájciak is okozhatnak meglepetést.
 

Szép kiállítású fogatokat említettünk, s a kiállításnak döntő jelentősége lehet a végeredményben. A fogathajtó világbajnokságok --a nagy versenyekhez hasonlóan — lényegében négy versenyszámból állnak. Az első napon kell „bemutatni" a fogatokat, s a háromtagú zsűri a versenyzők öltözetét, a lovak, a kocsi ápoltságát, kiállítását, a fogat összbenyomását, a szerszám szépségét pontozza. Egy órával később pedig a díjhajtásban pontoz egy öttagú versenybíróság. Azt vizsgálják, hogy az előírt feladatokat hogyan hajtja végre a fogat. Szóval ez két olyan versenyszám, amelyben nincsenek kizárva a szubjektív eleinek sem. S az eddigi világversenyek eredményei azt mutatták, hogy ezekben a számokban hátrányban vannak a magyar fogatok.
 

A második napi maratonhajtás és a harmadik versenynapi akadályhajtás — már magyar specialitás, s többnyire csak az a probléma, hogy van-e még lehetőség az elsőnapi hátrány ledolgozására.
Éppen ezért a versenyen induló hét magyar fogat hajtója — Bárdos György, Bálint Mihály, Fintha Gábor, Fülöp Sándor, Mátyus Viktor, Muity Ferenc és Papp József — a szokottnál is többet gyakorolta a díjhajtás könnyűnek éppen nem mondható elemeit.

 

 

 

A VILÁGBAJNOKSÁGRA NEVEZETT FOGATOK:
H. R. H. Prince Philip (Anglia)
G. Bowman (Anglia)
A. Brostow (Anglia)
J. Colliiison (Anglia)
J. A. Parker (Anglia)
R. Joch (Ausztria)
Ing. II. Koluch (Ausztria)
J. Dymés (Csehszlovákia)
J. Kocman (Csehszlovákia)
J. Sebek (Csehszlovákia)
P. Paulsen (Dánia)
F. Deplanche (Franciaország)
P. Maudet (Franciaország)
S. Groenwoud (Hollandia)
T. R. Veistra (Hollandia)
W. J. Bobbink (Hollandia)
B. Prpic (Jugoszlávia)
A. Galo (Jugoszlávia)
A. Szewczyk (Lengyelország) 
W. Adamczak (Lengyelország)
T. Czerminski (Lengyelország)
A. Musial (Lengyelország)
Z. Szymoniak (Lengyelország)
Z. Waliszewski (Lengyelország) 
E. Fauth (NSZK)
M. Freund (NSZK)
N. Janssen (NSZK)
B. Kellinghusen (NSZK)
G. Knell (NSZK)
P. Mata (Spanyolország)
R. Kellenberger (Svájc)
U. Lehmann (Svájc)
W. H. Stuber (Svájc)
Ch. Pahlsson (Svédország)
Bálint M. (Magyarország)
Bárdos Gy. (Magyarország)
Fintha G. (Magyarország)
Fülöp S. (Magyarország)
Mátyus V. (Magyarország)
Muity F. (Magyarország)
Papp J. (Magyarország)
 

Az egyes országok a csapatversenyen három fogattal vehetnek részt. Ezeket meg kellett nevezni az augusztus 23-i technikai értekezleten, s a szabályok szerint e három fogatból a legkevesebb hibaponttal végző kettő teljesítménye alapján állapítják meg a csapatverseny végeredményét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nézem reggel ahogy Storcz Botond büszkén meséli Gyárfás Tamásnak a kanadai kajak-kenu VB-n történteket. Abban persze mindenki egyetért, hogy a juharlevelesek közvetítése minden volt, csak megfelelő nem, és abban is, hogy szerencsére a lányok hozták a kötelezőt - szemben a fiainkkal!

Hogy volt idő, amikor ez fordítva is megtörtént, álljon itt bizonyítékul a Képes Sport 1979. július 27-én megjelent számában található emlékezés – Szegő András tollából…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csendes, nyugodt „békeidők" jártak abban az időben a világ kajak-kenu sportjának házatáján. Kialakultak, immár megszilárdultak a nemzetközi erőőviszonyok, kajakban a skandináv államok, kenuban a csehszlovákok érték el sikereiket világversenyről világversenyre. Úgy látszott, hosszú-hosszú időre felosztották a kajak-kenu világot, nem történhet itt semmi jelentős változás.
1954-et mutatott a naptár, újabb világbajnokságára készült a sportág. Újabbra, amely várhatóan tovább növeli a vezető hatalmak fölényét, táplálja legyőzhetetlenségük nimbuszát. Minden figyelem feléjük fordult, és ki hederített akár csak valamit is a nagyok árnyékában szerénykedő magyar csapatra. Balatoni Kamill 1938-ban elért világbajnoki második helye, Novák és Parti helsinki ezüstérme volt mindössze a magyar kajak-kenu sport korábbi sikermérlege. Ráadásul javarészt ismeretlen újoncokból állt a kiutazó gárda.
Néhány helyezésért mentek — és 16 éremmel; 6 arannyal, 5 ezüsttel és 5 bronzzal tértek haza. Fejtetőre állt hagyomány, erőviszony, papírforma. Ez a fiatal gárda egycsapásra berobbant az élvonalba és az egész kajak-kenu sportot forradalmasította. Akkor, ott Maconban vált a kajak-kenu korszerű versenysporttá, akkor teremtődött meg a negyedszázad óta tartó sikerek alapja, az a betörés jelölte ki a jövő számára az utat. Kik voltak ők? Mi is történt akkor, ott valójában? Hogy csinálták, mi adott akaratot, erőt, hitet hozzá?
Most, amikor a napokban ünnepeljük a maconi nagy napok 25. évfordulóját, beszélgetésre hívtunk szerkesztőségünkbe az aranycsapat edzői és versenyzői közül néhányat. Ha valakik, akkor éppen ők a legilletékesebbek, hogy megadják a kérdésre a választ.
 
 

A MACONI DICSŐSÉGTÁBLA
ARANYÉRMESEK:
Wieland Károly - Halmai József kenu kettes 10 000 m
Hatlaczky Ferenc kajak egyes 10 000 m
Vagyóczky Imre - Szigeti Zoltán - Kovács László - Nagy László kajak négyes 1000 m
Mészáros István - Mészáros György kajak kettes 1000 m
Bánfalvi Klára - Pintér Hilda női kajak kettes 500 m
Parti János kenu egyes 10 000 m
EZÜSTÉRMESEK:
Szörényi Ervin - Sován András – Wagner Ferenc – Hatlaczky Ferenc kajakváltó 4X500 m
Lieszkovszky Valéria - Egresi Vilma női kajak kettes 500 m
Hernek István kenu egyes 1000 m
Bodor István - Tuza József kenu kettes 1000 m
Csonka Ferenc - Sasvári Mihály kenu kettes 10 000 m
BRONZÉRMESEK:
Hatlaczky Ferenc kajak egyes 1000 m
Wagner Ferenc - Sován András kajak kettes 500 m
Csonka Ferenc - Sasvári Mihály kenu kettes 1000 m
Urányi János – Varga Ferenc – Mészáros István – Mészáros György kajak négyes 10 000 m
Hernek István kenu egyes 10 000 m
 

 A cikk még folytatódik két oldalon keresztül, Vagyóczky Imre, Füzesséry Gyula, Mészáros György, Szabó Ferenc, Nagy László, Hatlaczky Ferenc, Mészáros István, Kovács László és Parti János meséli el egyéni élményeit.