Kevés olyan területe van az életünknek, mely történéseire gyakorlatilag az egész életünksorán visszaemlékezünk! Nem, nem a családi eseményekre gondoltam, hanem a sport az a terület, ahol minden megélt eseményre, versenyre, mérkőzésre emlékezünk. De vajon meddig tehetjük ezt?
A hazai sportsajtó ma már nem foglalkozik a sportmúlttal, megelégszik a napi hírek és eredmények internetes fordításainak közlésével, az Aranycsapaton és Papp Lacin kívül már a tíz évvel ezelőtti események sem „léteznek”. Csak sajnálni tudom a mai huszonéveseket, akik csakúgy, mint valamikor én is, azzal kezdik a reggelt, hogy belelapoznak a „Népsportba”, illetve ma már inkább csak az internetes kiadásokba, de ma már csak apró hírecskékre, internetes bulvárfordításokra bukkanhatnak.
Sajnálom őket, mert szinte semmit sem tudhatnak meg a „nagy összefüggésekből”, pedig a napi eredménynek is volt múltja és lesz jövője is!
Volt korszak – amit napjainkban általánosság megvetni, gyűlölni, leköpdösni – amikor ez még nem így volt! Az a kor, mikor a sportlapok még állami felügyelet alatt álltak, amikor még komor pártführerek vezényelték a lépéseket, és amikor még az újságírók ÚJSÁGÍRÓK voltak…
Akkor nem történhetett volna meg, hogy egy híres és sikeres csapatról gyakorlatilag egyetlen sor nem jelenik meg vagy húsz éve! Olyan sportolók vannak elhallgatva, akik bőven összemérhetők az aranycsapat sztárjaival! Egy magyar csapat, mely valamiért „tiltott” a hazai sajtóban, pedig pontosan ugyanazt az eredményt érte el, mint az említett aranycsapat. Mégsem lehet hallani róluk, 2008-ban lett volna 70 éve, hogy a párizsi VB-n ezüstérmet szereztek! És még csak egy kis blikkes hírecskére sem futotta…
Nosza, lássuk, kikről is van szó?
A képes történet magáért beszél! Ha figyelmesen olvassuk, észrevehetjük, hogy szinte ma is leírhatnánk egy-két gondot. Csak halkan jegyzem meg, hogy egykori döntőbeli ellenfelünk kapitányáról ma stadion van elnevezve Milánóban
Az alábbi pár fénykép és újságkivágás az azóta megszűnt Országos Testnevelési és Sporthivatal egykor ragyogó és tartalmas lapjában, a Képes Sportban jelent meg 1986. január 21.-én, szerző feltüntetése nélkül.
Utolsók lettünk a döntőben
A III. világbajnokságra a harminchét jelentkező és huszonhat tényleges résztvevő közül tizenhat szerezte meg a részvétel jogát, de mégis csak tizenöt csapat vett részt az újra kieséses rendszerben megrendezett franciaországi világbajnokságon. Az egyik, ráadásul esélyes résztvevő, az osztrák csapat nem utazhatott. Nemcsak Ausztria labdarúgó válogatottja, hanem maga Ausztria is megszűnt létezni, három hónappal a vb kezdete előtt, Németország bekebelezte. Hitler parancsára, az Ostmark és a Reich egységét ezzel is bizonyítandó, az egykori osztrák és német válogatottból közös csapatot hoztak létre. A diktátor úgy képzelte, hogy egy világbajnoki győzelemmel sikerül majd bebizonyítani a német faj felsőbbrendűségét. Tévedett. A könnyű ellenfélnek tartott Svájc 1:1-es döntetlennel kikényszerítette az ismétlést, azon pedig 0:2 után 4:2-re legyőzték ellenfeleiket, akik a mérkőzés előtt a németek hitlerista köszöntésével üdvözölték a nézőket a zsúfolásig megtelt Parc des Princes stadionban.
A magyarok azután a második fordulóban kiverték a svájciakat, miután az első mérkőzésen 6:0-ra legyőzték Holland-Indiát. A döntőbe jutásért Magyarország csapata Svédország ellen mérkőzött. Az eredmény 5:1 volt. A sportlap hatalmas címben ünnepelt. 
A magyar csapat így állt fel: Szabó (Hungária) —Polgár (Ferencváros), Bíró (Hungária) — Szalay (Újpest), Szűcs (Újpest), Lázár (Ferencváros) — Sas (Hungária), Vincze (Újpest), Sárosi dr. (Ferencváros), Zsengellér (Újpest), Titkos (Hungária). A svédek elleni győztes csapaton három helyen változtatott Dietz Károly szövetségi kapitány. Korányit és Toldit kihagyta, és erre Turay lábfájásra hivatkozva lemondta a mérkőzést. Így került Szűcs, Polgár és Vincié a csapatba. A magyar együttes jól kezdett.
Íme, itt Titkos és Zsengellér elől csak nagy üggyel-bajjal üti el a labdát Olivieri.
És jött a döntő. Két névtől, két középcsatár hírétől harsogott a világsajtó. Az egyiket úgy hívták, hogy Silvio Piola, a másikat úgy, hogy Sárosi György. A népszerű Gyurka az olaszok kapitányával, Meazzával fogott kezet a mérkőzés előtt. Mellette még Ferrari játszott az 1934-es világbajnok csapatból.
Rava és Főni, a két hátvéd biztosan rombolt.
A félidőben 3:1-re vezettek az olaszok, miután először Colaussi talált a hálóba, ezt Titkos még ki tudta egyenlíteni, de aztán Piola-, majd egy újabb Colaussi-gól révén elhúztak a világbajnoki cím védői. Sárosi 3:2-re csökkentetté- az olaszok előnyét, s ezzel ismét reményeket ébresztett. 
Egy újabb Piola-gól után azonban már nem lehetett kétséges, hogy az olaszok másodszor is elnyerték a Rimet kupát, a nagy hőségben boldogan ölelkezhettek össze a mérkőzés végén. A kupát Albert Lebrun francia elnök adta át Meazzának.
A Nemzeti Sport, az akkori sportújság igyekezett elmagyarázni, hogy a vereség ellenére „hálátlanság és rosszindulat volna most sárbarántani a világbajnoki második hely harcosait". Az egyik tudósításból - szerzője Feleki László volt - kitűnt, hogy a csapat fél a hazaérkezéstől. Sas Ferenc megjegyzése: „Igazuk van! Utolsók lettünk a döntőben." 
Keleti pályaudvaron szervezett ünnepélyes fogadtatás botrányba fulladt.
Dietz - egyébként valamikor ő volt Budapest főkapitánya - rendőri kísérettel tudott csak hazamenni. A pályaudvar előtt összegyűlt tömeg ütemes „Mondjon le! Mondjon le!" - kiáltásokkal tüntetett ellene. Nos, Dietz nem mondott le, de távozott. Feladta, miután azzal vádolták, hogy a győztes csapat megváltoztatásában, az összeállításban rejlett a döntőbeni vereség oka.
Távozását sajátságos fogalmazással jelentették be...
Az újabb világbajnokságra a szokásos négy év helyett tizenkettőt kellett várni, a magyar csapat következő részvétele alkalmával 1954-ben ugyancsak az első helyért vívott döntőben bukott el.
